Ha egyedül utazol, mindenkivel vagy

Megtudtam, hogy milyen finom a hal, hogy a libanoni keresztény arcok a leglazábbak a földön, karöltve az összes svéd, norvég, aussie, spanyol, izraeli, Srí Lanka-i nemzettel. Beléjük zúgtam. Srí Lankán túl sok jó dolog van kartávolságban, hogy elég legyen egy hónap.

Korábban, mielőtt elkezdtem Keletre utazni, féltem. Féltem a hosszú repülőúttól, az állatoktól, az emberektől, attól, hogy bajba kerülök, mert nem ismerem a törvényeket, szokásokat, nemszokásokat. Elmúltak. Egyetlen olyan dolog maradt, amit mostanáig nem tudtam meg, hogy milyen. Egyedül utazni.

Megéreztem a szabadságot

Mi, magyarok zárkózottak vagyunk. Szégyenlősek. Nehezen barátkozóak. Ez az első egyedül töltött reggelen derült ki számomra, amikor a szokásos kis reggelimmel sétáltam az asztalok felé. Körülöttem ismerős fiatalok, akikkel már többször nevettem együtt, vártam, hogy bejöjjön a nagy hullám, mosott ki a nagy hullám, vacsoráztunk tűz körül, néztük a napkeltét a vízben. Mindenki távolabb lett. Az érzés, hogy nincs egy biztos szempár, nekik azonban van… Sőt még ha nincs is… olyan kényelmesen léteznek. A libanoni a brittel cseveg, a svájci csaj a norvéggal nézi a vizet. A szlovákok kicsit arra emlékeztetnek, hogy milyenek voltunk mi néhány napja, az ausztrál rasztás Rammal, a tulajjal eszik, az asztaloknál ülnek. Nincs hely, lassítottam, körbenéztem, mire a leginkább Leonidaszra emlékeztető libanoni rám förmedt, hogy ne álljak úgy, mintha nem lenne helyem ezen a bolygón. Ott sok mindent megértettem. Mivel azonnal elmeséltem, hogy milyen helyzetben vagyok, egy pár napra libanoni lettem. Ettem fekete pisztrángot, leittam magam szörnyű Srí Lanka-i piával, táncoltam, nevettem, szörföztem és leginkább kezdtem felfogni, hogy mit jelent egyedül lenni, egymagamban utazni. Azt jelenti, hogy mindenkivel vagy, mindenkivel utazol. Bár meg kellett erőszakolnom magam, végül lettek helyi barátaim. A szőke lány a vízben, a coffee pointos csehek és a többiek. A libanonin túl, legnagyobb segítségem a fényképezőm volt, amin keresztül mindenkivel kapcsolatot tudtam teremteni. Tudom, sunyi dolog az emberek hiúságán keresztül barátkozni, de meg kell értenetek, hogy végtelen kiszolgáltatott, magányos helyzetemben ez volt az egyetlen és tökéletes módszerem. Nyaralni mentem, de főleg, hogy végre megtanuljak élvezhető szinten szörfözni, nem számítottam rá, hogy dolgozni fogok. Dolgozni – ezt a szót inkább idézőjelben kéne használnom, amikor arról van szó, hogy napkeltés szörfözés után besétálok a fényképezőmért, hogy reggelizés közben a Ram’s pointon fotózzak néhányat, aztán, ha jó buli van, beépített vakuval kattintgassak, vagy napközben, ha túl meleg van, az árnyékban nyomulgatva lefotózzak mindent, ami tetszik. Kiskoromban, ha anyukám letett valahova, akkor nem mozdultam onnan, hanem ami kartávolságban elérhető volt, azzal foglaltam le magam. Srí Lankán túl sok jó dolog van kartávolságban, hogy elég legyen egy hónap. A legjobb rotis, Big Mamma kajáldája, egyedül itt kapható igazi kávé, a szörfös helyek, az egész utazás, valahogy három hét után válik igazán szórakoztatóvá. Amikor megvannak a napi rutinok, amikor tudod már, hogy a csapvíz iható és a tizenhat forintos palacsinta sem hajt meg, hogy a szőke svájci csaj egyedül van, amikor túl vagy néhány gyorsan született barát búcsúbuliján és a tuktukos előre dudál, ahogy sétálsz ki szörfözni.

A libanonin túl, legnagyobb segítségem a fényképezőgépem volt, amin keresztül mindenkivel kapcsolatot tudtam teremteni.

Életem egyik legjobb üzlete volt, amikor igent mondtam az utazásra, félig ittasan, a megboldogult Közhely nevű kocsma első emeletén. Megtudtam, hogy milyen finom a hal, hogy a libanoni keresztény arcok a leglazábbak a földön, karöltve az összes svéd, norvég, aussie, spanyol, izraeli, Srí lanka-i nemzettel… Beléjük zúgtam. A szabadságukba. Abba, hogy tudják, egyedül lenni azt jelenti, mindenkivel vagy, hogy leülni más asztalához barátság, nem pofátlanság, hogy a cunami elviheti a barátaidat, a házadat, az üzletedet bármikor, ezért nem érdemes szomorúságban, vitában élni, és ami a legfontosabb, hogy ezeket mi sosem fogjuk tudni igazán megérteni, ha nem kezdünk el utazni, teljesen új helyeket megismerni, kiszakadni és jól elmerülni, az újabb és tágabb komfortzónánkban, ami egyre csak nő és nő. Nem kell egyedül keresztülsétálnunk Afrikát… Elég, ha leülünk egy idegenhez és megkérdezzük, honnan jött.