Véletlen gyilkosság vadászat közben

Felnőtt egy olyan generáció, amelyhez sokkal könnyebben eljutottak az amerikai produkciók, vonzódik a műfajfilmekhez és nem gondolja alantas dolognak azt, ha pusztán a szórakoztatásra koncentrál – mondta el lapunknak Mátyássy Áron, akinek Víkend című thrillere szeptemberben kerül mozikban, de ő rendezte az HBO ősszel debütáló új sorozatát, az Aranyéletet is.

A szeptemberben mozikba kerülő Víkend a thriller műfajába tartozik. Ön szerint mi lehet annak az oka, hogy néhány, nagyközönséget megszólító vígjátékot leszámítva itthon teljes mértékben háttérbe szorultak a zsánerfilmek?

A hatvanas-hetvenes években, amikor még komoly tévéjátékgyártás volt, sokkal több film készült és ezért sokkal jobban elfért egy-egy vállaltan szórakoztató és nem intellektuális élvezeteket nyújtó alkotás is a kínálatban  a korszakban találkozhattunk krimivel, krimi-vígjátékjátékkal, sőt horrorral is, ha a Defekt című filmre gondolunk. Aztán a helyzet valóban megváltozott, mindennek pedig talán az lehet az oka, hogy az utóbbi évtizedekben mindig sikeresebbek voltak az úgynevezett szerzői filmek, amelyek elsősorban fesztiválokra készülnek. A hazai nézők közben kicsit eltávolodtak a magyar alkotásoktól és úgy általában a moziba járástól, ezzel párhuzamosan a rendezők és az alkotók ezekre a külföldi szemlékre összpontosítottak és a krimik vagy a thrillerek világa kevésbé izgatta őket. Éppen az utóbbi években azonban számos üdítő kivételt láthattunk arra, hogy a fesztiválsikerek a közönség ízlésével is találkoztak. És közben felnőtt egy olyan generáció – ebbe tartozom én is , amelyhez sokkal könnyebben eljutottak az amerikai produkciók, vonzódik a műfajfilmekhez és nem gondolja ördögtől való dolognak azt, ha pusztán a szórakoztatásra koncentrál.

Mennyiben nehezítette meg mindez, hogy pénzt szerezzen a munkájára?

Egyáltalán nem, sőt szerintem kifejezetten izgalmasnak találták az ötletet a Magyar Nemzeti Filmalapnál: amikor a forgatókönyvet fejlesztettük, nagyon erősen támogatták azt az elképzelést, hogy ne egy kamaradrámát készítsünk, hanem dramaturgiailag a pszichothriller világába vigyük el a történetet – ők is tisztában vannak vele, hogy ezek mennyire ritkaságnak számítanak itthon, ugyanakkor milyen hálás műfaj, hiszen számos filmnyelvi eszközzel lehet kísérletezni, amelyek primer hatásokat fejtenek ki a nézőben. Tehát nem valamely elgondolkodtató, intellektuális alkotásról van szó, hanem egy olyan filmről, amely az atmoszférájával szivárog be a retinák mögé.

A történet – amelyben egy újgazdag társaság egy hétvégi vadászat közben véletlenül lelő egy embert – abszurditásában a Coen testvérek világára emlékeztet. Hasonló fekete humorra számíthatunk a Víkend esetében is?

Viszonylag kevés fekete humorral éltünk – bár van a Víkendben néhány jelenet, amelyen felszisszen majd valószínűleg a néző és nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. Mégis inkább drámai alkotásról van szó, ugyanakkor magunk is tanulmányoztuk a Coen testvérek filmjeit forgatás előtt éppen azért, mert akármilyen műfajban dolgoznak, mindig egy sajátos hangulat jellemzi a munkájukat, a névjegyükként magukon hordozva. Emellett nagyon profi történetmesélők és nagyon szép képalkotók.

Mely egyéb rendezők inspirálják? Az alapötletről eszünkbe juthat John Boorman Gyilkos túra című filmje is, amelyben hasonlóképpen önelégült, nagyvárosi emberek kerülnek bajba a komfortzónájukból kilépve, a természetben…

Sőt, amikor 2009-ben elkezdtünk dolgozni a film első változatán, akkor több helyen írták is, hogy ez lesz a magyar Gyilkos túra, aminek egyrészt örültem, másrészt azonban nem feltétlenül szeretném, ha a Víkendre úgy tekintenének, mint egy adott film magyar változata, jobban örülnék neki, ha majd önálló műként kezelnék, önmagához viszonyítanák. Leginkább egyébként David Fincher, Lars Von Trier, illetve a fősodortól eltávolodva az Ida című filmjével idén Oscart nyert Pawel Pawlikowski vagy a Korcs szerelmek rendezője Alejandro González Iñárritu munkái inspirálnak, szóval azok a szerzői filmesek, akiknek a munkáit egyszerre jellemzi egy nagyon erős vizualitás és látványközpontúság – nem öncélúan, hanem a mű hatásának maximalizálása érdekében , ugyanakkor nagyon precíz, magasfokú szakmai tudás és alázat is tükröződik belőlük.

Szintén ősszel érkezik az Aranyélet című televíziós sorozat, amely szemben más olyan hasonló hazai produkciókkal, mint a Terápia, kilép a kamaradráma szűk keretei közül…

Igen, pont az volt a cél, hogy a történet sok eredeti helyszínen játszódjon, Budapest három-négy arcát is bemutatjuk a budai hegyek jóléti társadalmától kezdve a belváros kaotikus nyüzsgésén keresztül a külvárosokban fellelhető vészjóslóan elhagyatott raktártelepekig és erdőcskékig. Emellett nagyon lendületes és sodró tempójú sorozat lesz, szemben az említett Terápiával, ami lassabban bontakozik ki. Míg ott egy-egy hosszú jelenet egy epizód, addig esetünkben gyorsabban halad előre a cselekmény, epizódonként legalább négy-öt szálon a középpontban lévő család különböző tagjain keresztül, miközben a thriller és a dráma műfaji elemei találkoznak egymással.

A sorozat története egy nem éppen tisztességes munkával meggazdagodott családról szól. Jól érzem, hogy van némi áthallás a Víkend főszereplői és az Aranyélet karakterei között?

Valóban, a Víkend szereplői simán feltűnhetnének az Aranyélet néhány jelenetében is, hiszen arrogáns, anyagi biztonságban élő figurákról szól a sorozat, akik fölényesek, a tévedhetetlenség illúziójával rendkívül magabiztosak, ezenfelül fontosabbnak érzik magukat a környezetüknél és a kevésbé szerencsés helyzetben élőknél.

Egy televíziós produkció esetében a rendező szűkebb lehetőségek közé van szorítva, hiszen meghatározott elképzelésnek kell megfelelnie. Mindez mennyire nehezítette a munkáját?

Pozitívumnak éltem meg, hogy folyamatosan visszajelzést kaptam az HBO-tól és hogy éreztem, komolyan veszik azt, amit gyártanak. Szeretek sorozatot készíteni, sokszor felszabadultabban tudok dolgozni, ha nem saját alapanyagból dolgozom, nem fantáziáltam a történeten korábban hosszú éveken keresztül, hanem készen kapom és így friss szemmel ránézve találom ki, hogyan lehetne megvalósítani. Ráadásul egy sorozat esetében sokkal több jelenetben tudjuk kibontani a karaktereket, sokszor kis emberi pillanatok segítségével egészen mélyre ásva, forgatás közben pedig megkedveljük a szereplőket és örömmel mesélünk róluk. Ezzel szemben egy játékfilm esetében másfél óra alatt kell végigrohannunk a történeten, a nézők el is várják, hogy sodró és lendületes legyen.

 

Német Dániel