A Színházcsináló

Manapság ritkaságszámba megy, ha egy színházi rendező körül rajongótábor alakul ki. Pintér Béla talán az egyetlen, aki ezt elérte az országban. Ebben persze nagy szerepet játszik a társulata is, de tudjuk, hogy a társulatot azért a rendező fogja össze. Mi lehet Pintér Béla titka?

Ha ma Magyarországon alternatív színházról beszélünk, a legtöbb embernek elsőként Pintér Béla Társulata jut eszébe. Valóban alternatívnak tartja előadásait?

Manapság már elmosódnak a határok a kőszínházak és az úgynevezett alternatív színházak között. Az alternatív színháznak volt egy olyan olvasata, hogy „színház másképpen”. Ebben az értelemben a mi színházunk nem tartozik a műfaj alternatív úttörői közé, nem feszegetjük a határait. Kialakítottunk egy saját munkamódszert és játékstílust, de aki megnézi az előadásainkat, mindig kerek, követhető történettel találkozik, a megszokott színházi körülmények között.

Messze nem létezett még az „alternatív színház” megnevezés, amikor már léteztek ilyen színjátszó körök vagy intézmények, ezeket inkább avantgárdként jelölték. 1990 előtt csak páran voltak, és egymástól eltérő stílusban alkottak. Gondolok itt például Halász Péterékre, vagy a Stúdió K-ra. Lát valamilyen összefüggést ezek és az Ön társulata között?

A hetvenes-nyolcvanas évek avantgárd színháza sokkal formabontóbb volt, mint a miénk, de a politikai bátorságot tekintve lehet analógiát találni. Csak épp ma már nem ugyanaz a retorzió: nincs betiltás, nincs elüldözés, mint ami például Halászékkal történt, csak pénzelvonás, lassú kivéreztetés.

Én a „nulláról” indulok, kitalálom a történet vázát, megírok öt-hat jelenetet, elkezdjük próbálni, és közösen gondolkodunk rajta.

Úgynevezett „hivatalos színházakban” is láthatunk előadásokat, amelyek eltérnek a hagyományos interpretációtól. Mohácsi János például átír meglevő darabokat, az alapötletet és a helyzeteket arra használja, hogy saját mondanivalóját közvetítse. Közelít ez az alternatív színházhoz?

A Mohácsi testvérek írásai humorban, hangvételben hasonlítanak a mi darabjainkra, de ők többnyire meglévő alapanyagból dolgoznak, legyen az egy konkrét színdarab vagy regény vagy egyéb dokumentum. Én a „nulláról” indulok, kitalálom a történet vázát, megírok öt-hat jelenetet, elkezdjük próbálni, és közösen gondolkodunk rajta. Állítólag Haydn dolgozott így. Volt egy zenekara az Esterházy-udvarban. Kitalált valamit, kipróbálta a zenekarral, és annak függvényében írta át. E tekintetben a mi munkamódszerünk meglehetősen egyedülálló és nehezen hasonlítható más, egyébként általam nagyon tisztelt színházi alkotók munkáihoz.

Vagyis a próbák során alakul ki a darab?

Nem. Megpróbáljuk közösen lokalizálni az adott anyag problémáit, és amikor sikerül, megbeszéljük, milyen irányban lehetne továbbhaladni. Akkor hazamegyek, és tovább írom a jeleneteket. Tehát nem kollektív improvizációként kell elképzelni ezt a folyamatot. Együtt gondolkodunk. Műhelymunka folyik elméleti szinten, de aztán hazamegyek, és én írom meg.

Ami jelentősen megnyújtja a próbafolyamatot?

Ha nagy baj van az alapanyaggal, az meg tudja nyújtani. Amíg nem jó, nem lehet továbbmenni, mert a megoldatlan problémáknak később súlyos következményei lehetnek. Ez meghosszabbítja a próbafolyamatot, ami akár azzal is járhat, hogy elhalasztom a bemutatót egy hónappal.

Ebből a műhelymunkából következik, hogy a szerepek meghatározott színészekre lesznek írva?

Amikor a darabot írom, tudom, hogy melyik színész mit fog játszani, és természetesen rájuk írom a szerepeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezeket a darabokat más társulatok ne játszhatnák el. Szépen bizonyítja ezt, hogy a Parasztopera, A sütemények királynője, a Szutyok és a Kaisers TV, Ungarn című darabjainkat játsszák más színházak is, határon innen és túl.

Legújabb darabja, a Fácántánc erősen társadalomkritikai felhangú.

Legújabb darabja, a Fácántánc erősen társadalomkritikai felhangú.

Sok darabjával aktuális társadalmi jelenségekre reagál.

Az alkotó, a művész azon túl, hogy önmagáról vall, az őt körülvevő világról hoz létre valamilyen látleletet. De nem minden munkámban van jelen olyan mértékben a társadalomkritika vagy az aktuálpolitika, mint mondjuk a Kaisers TV, Ungarn, a Titkaink, a Szutyok vagy a Fácántánc esetében. Amikor az egyén problémáján keresztül sikerül láttatni a társadalmi jelenségeket, akkor még egy aktuálpolitikai téma is igazán fájdalmas, drámai tud lenni. És bár nem akarok mindenáron azonnal reflektálni a jelenkori eseményekre, ha olyan ötlet jut eszembe, ami kellőképpen motivál, akkor nem vetem el azért, mert az épp regnáló hatalommal szemben túlságosan szemtelennek tűnne.

Több helyen is fellépnek. A különböző darabok kívánnak más-más teret?

Állandó helynek a Szkéné Színházat nevezném, ahol már huszonnyolc éve dolgozom – ebből lassan tizenhét éve a saját társulatommal. De a Szkéné Színház befogadó, nem állhat a programja kizárólag a mi előadásainkból, viszont nekünk mára már egy tizenhét darabból álló repertoárunk van, melynek folyamatos játszásához nem elég a havi tíz-tizenkét alkalom, amit a Szkéné biztosítani tud. Tehát nem művészi igény, hanem az előadásaink iránti hatalmas érdeklődés teszi szükségessé, hogy újabb és újabb helyszíneket keressünk, ilyen például a Trafó vagy az Átrium.

Legújabb darabja a 16. században játszódik egy nyugat-magyarországi szakmunkásképzőben, s az oktatási rendszerben fellépő problémákat érinti. Humorosan és egyben szomorúan hangzik. Mi lehet a darab műfaji meghatározása?

„Igazgatódráma” vagyis egy shakespeare-i királydráma alulnézetből, vagy mondjuk egy dürrenmatti történelmietlen történelmi komédia.

 

Szilléry Éva