Koreai rítusszínház és jakutföldi Shakespeare a Nemzetiben

 

Évtizedes mulasztásokat kell pótolnunk, és rá kell szoktatnunk a közönséget, hogy érezze meg az ízét, hogy milyen különleges dolog más kultúrákból érkező színházi előadásokat nézni – mondta lapunknak Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója a III. Mitem (Madách International Theatre Meeting) főszervezője. Tizenhárom nap leforgása alatt, április 11. és 24. között tizennégy ország huszonkét színházi produkcióját láthatja a magyar közönség a fesztivál keretein belül.

 

A fesztivál névadója Madách Imre. Külföldön nem sokan ismerik a műveit. Ily módon is szeretnék megismertetni más országokban?

Félezres külföldi vendégsereg fordul meg a fesztiválon, s ha azok nagy része megtanulja Madách nevét, akkor azt mondhatjuk, hogy tettünk valamit a kultuszáért, vagy legalább életben tartása érdekében. Meg azért is, mert Az ember tragédiája Goethe Faustjával mérhető zseniális mű. Minden hozzánk látogató rendezőnek megemlítem Madáchot és a művét, hátha valaki ráharap.

 

Milyen szempontok szerint választják ki a meghívott előadásokat?

Nem születik egy fesztiválnyi remekmű évente a világon. A célunk az, hogy jó előadásokat hozzunk, amelyekből képet kaphatunk arról, milyen ma a színház. De nem ez határozta meg a fesztivál fő vonulatát. Vannak alapelveink. Például: hogyan viszonyulunk a tradícióinkhoz. Hogyan tudunk érvényes, egyedi hangnemben alkotni egy globalizálódó világban? Hogyan tudjuk mindig újra- és újrafogalmazva átmenteni kincseinket, nem muzeális tárgyként továbbítva generációról generációra. A fesztiválon részt vevő koreai, kínai vagy akár lengyel és francia színházak esetében komoly tradíciókról van szó. A keleti mentalitásban a tradíció megőrzése nagyon fontos, míg nyugaton minden generáció megküzd a tradícióval, vitában áll az elődeivel, használja azok eredményeit, vagy megtagadja azokat. Egy görög társulat Homérosz Iliászát hozza el – lássuk, mit kezdenek ők saját tradíciójukkal. Vannak aztán kiemelkedő, korszakos nagy alkotói a színházi világnak. Például a német Thomas Ostermeier. Ha ő rendez egy Sirályt, biztos, hogy érdekes számunkra. Arra pedig különösen büszke vagyok, hogy a lausanne-i előadás előbb látható Budapesten, mint Párizsban vagy Bécsben.

 vidnyanszki_attila-11_HR

Érkeznek előadások olyan országokból, melyek színházi kultúrája teljesen ismeretlen a magyar közönség számára?

Koreai rítusszínházat vagy jakutfödi Shakespeare-t biztos nem látott még a magyar közönség. Kínai, klasszikus pekingi opera volt már Magyarországon, de tudomásom szerint a szecsuáni még nem. Katalán és argentin társulatok se gyakran jönnek errefelé.

 

Ezek a magyar szakemberek előtt máig ismeretlen műfajok, stílusok lehetnek hatással a későbbiekben az itteni előadásokra?

Egy alkotóra, akár akarja, akár nem, hatással van minden új, amit lát. A lényeg az, hogy a magyar színház csak abban az összefüggésrendszerben értelmezhető, amit az európai és a világ színjátszása jelent. Kíváncsinak és nyitottnak kell lenni minden újra, távolira, különlegesre, értékesre. A MITEM elhozza Budapestre, Magyarországra a fél világot.

 

Kétszáz  millió forint áll rendelkezésre. Ha ezt huszonkét előadás között osztjuk szét – figyelembe véve az utazást, szállást, szállítást, fellépti díjakat, nem tűnik óriási összegnek.

Ez azért nagy összeg, olyannyira, hogy európai viszonylatban is középfesztiválnak számítunk. Ám ha fel akarjuk rajzolni hazánkat a nemzetközi színházi élet térképére, akkor erre áldozni kell. De azért kőkeményen alkudnunk is kell, megpróbáljuk rávenni a meghívott színházakat, hogy ők is áldozzanak arra, hogy idejönnek. Kína vállalja a művészeti alkotásaik utaztatásait. A jakutokkal is sikerült megegyeznünk abban, hogy ők is járuljanak hozzá a turnéhoz.

vidnyanszki_attila-10_HR

Egy fesztivált „be kell járatni”. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján: sikerül egyre több nézőt idecsábítani?

Bátran kijelenthetem, hogy növekszik az érdeklődés. Némi keserűséget okoz, hogy némely külföldi, nagy színházi alkotó előadását nem töltik meg a magyar színházi szakemberek, a színházcsinálást ma még csak tanuló ifjak. Némi érdektelenség tapasztalható, ami összefügg azzal is, hogy a MITEM-hez hasonló nemzetközi kitekintést adó fesztivál nem volt eddig Magyarországon. Lengyelországban vagy Romániában egy sor nemzetközi fesztivál van, mert ők már jóval korábban nyitottak, élvezik ezt a pezsgést, az összehasonlítást, a nemes versengést… Pedig a mi színházi életünk talán még gazdagabb is, mint az övék. Mennyiségileg biztos, hogy jobbak a mutatóink. Valamiféle bezártságot érzek ezen a téren. Évtizedes mulasztásokat kell pótolnunk, és rá kell szoktatnunk a közönséget, hogy kíváncsi legyen, hogy érezze meg az ízét, hogy milyen különleges dolog más kultúrákból érkező színházi előadásokat nézni. Akár még fülhallgatón keresztül, vagy feliratokat olvasva is.

 

Távolinak tűnik ugyan a következő fesztivál, de valószínűleg már azon is gondolkodniuk kell, hiszen akkor részben az idei évad bemutatói lesznek soron. Találtak már konkrét produkciókat 2017-re?

Persze, vannak már előadások, amelyekkel a 2017-es MITEM-re tárgyalunk. A találkozónak vannak utazó nagykövetei: van, aki a Balkánra figyel, van, aki a francia, az orosz nyelvű területek felé, és így tovább. Nagyon sok DVD-t kapunk, már az előző, a második fesztiválunkra sokan jelentkeztek. Még véget sem fog érni az idei, már a jövő évin fogunk dolgozni.

 vidnyanszki_attila-07_HR

Egy fesztivál szervezése nagy apparátust igényel. Lehet itt pontos számot mondani, hányan dolgoznak a szervezésén?

Ha a számos hálálkodó és elismerő levélre gondolok, amiket a fesztiválok után kapunk színházaktól, csodálatosnak tartom, és nagyon büszke vagyok arra, hogy ezt mi házon belül, saját stábunkkal oldjuk meg. Nincs külön fesztiválszervező csapatom. Az a dramaturg, aki be van osztva valamelyik előadáshoz, vagy éppen cikket ír valamelyik lapunkba, egyben válogat, és a fesztiválnak is dolgozik. Vannak időszakok, amikor a színház minden munkatársa átáll fesztivál üzemmódba.

 

szerző: Kerényi Mihály