Nagy Zsolt kungfuval frissül új szerepeire

Ő az, akit éppúgy látunk apró kísérleti stúdió tagjaként, mint ahogy tapsolhattunk neki a még Alföldy vezette Nemzeti Színházban: akit korábban a zuhanyzó előtt vártak párizsi filmesek, kérve, vállaljon szerepet náluk, s aki azóta számtalan filmben, szerepben tűnt fel; aki nem bánja, ha beskatulyáznak egy színészt, de akit mégsem lehet beskatulyázni; aki rollerral száguld le a Gellért-hegyről, s aki most is forgat: Nagy Zsolt.

Fellép a Proton Színházban s játszott a váltás előtti Nemzeti Színházban, a Krétakörben, az Örkény István Színházban, a Vígben… Azt mondják a kollégái, Ön fáradhatatlan. Árulja el, hogyan lehet fizikailag és lelkierővel bírni ennyi munkát?

– Én ezt nem érzem soknak. Nem gondolom, hogy szétszakadok, hogy roskadásig dolgozom. Ha egyszer érdekel az, amit csinálok, akkor az nem merít ki, nem veszi el az energiáimat.

Az azért mégsem általános, hogy valaki az alternatív színházakat a „nagy”, országos társulatokkal váltogatja. Ehhez kell energia.

– Úgy gondolom, e kettőt nem lehet és nem kell szembeállítani. Engem nagyon is érdekel, hogy a két, egyébként valóban különböző színházi világból mit lehet átvinni; mit lehet hasznosítani a kísérleti darabokból a klasszikus darabokban, és viszont. Szerintem ebből a különbözőségből sokat lehet tanulni, meríteni.

Azért nemcsak szellemileg, fizikailag is karban kell tartania magát. Mi a titka? Mivel frissül például egy új szerep tanulására?

– Kungfu. Amivel karbantartom magam, az az, hogy jó hét esztendeje hetente négyszer-ötször eljárok az edzésekre. Hogy az utcán kellett-e már használnom harcművészeti tudományomat, kellett-e védekeznem? Dehogy! Nem járok olyan helyre, nem kerülök olyan helyzetbe, hogy fizikai erőre legyen szükség. Ha mégis arra kerülne a sor: akkor ott a futás. Hiszen a legjobb harc az, amit elkerülünk.

A színpadot szokta első helyen említeni, de utána jön a film. Úgy hírlik, Franciaországban indult a filmes pályafutása, ahol látta a játékát egy rendező a Krétakör előadásán: le is cserélte készülő filmje addig színészét Önre. Filmjeit sem lehet felsorolni, annyi mindenben játszott azóta: Kontroll, Szabadesés, Csak szex és más semmi, Bőrük volt a bűnük – Romagyilkosságok Magyarországon 2008–2009…

– Ne feledjük el, a filmjeim sora végül is tizenkét év portfóliója. Így már nem is tűnik annyira soknak

Most is forgat.

– Igen, Szász János filmjében, melynek egyelőre csak munkacíme van: Sóhajok hídja. A húszas években játszódik, s én Léderer Gusztáv főhadnagyot alakítom benne, aki a Prónay-különítménnyel járja az országot. Ez a Léderer embereket akasztott fel, majd a Lajta folyóba dobta a holttesteket, ezért kapta az Úsztató ragadványnevet. A történet egyébként megtörtént bűneseten alapul, szereplői pedig perifériára sodródott alakok. Láthatunk majd benne egy kocsmáros-vágóhíd tulajdonost, aki látszólag jól él, ám valójában az első világháború utáni állapotok erkölcsi kárvallottja – őt Hegedűs D. Géza alakítja. Gryllus Dorka pedig Mária, egy reményvesztett prostituált alakjában tűnik fel, aki egyik függésből kerül a másikba.

Eddig többnyire olyan embereket alakított, akik ugyan rosszak, de mindig kiderül, hogy a szívük mélyén valahol mégis jók.

– Nos, akkor ez most váltás lesz. Léderer Gusztávban szemernyi jóság sincs.

Sok színész azt gondolná: végre, kitörök egy skatulyából.

– Kitörni? Nem mondanám, hogy a skatulya rossz dolog. Egy színész számára nem baj, ha tudják róla, milyen karakterekre alkalmas.

687e5feb-94fb-4e86-bf05-7d8b027e3f6b
A szerep kedvéért bajuszt növesztett. Mit szólt hozzá egyéves kisfia?

– Nagyon tetszik neki! Mégis, ha véget ér a forgatás, borotválkoznom kell, mert ez az arcszőrzet túlságosan behatárol.

Tudjuk, egyik jelmondata Jack Kerouac és társai igazsága: Az úton levés a fontos. Ön azért a színházak, stúdiók között rengeteget pendlizik. Most is éppen Olaszliszkáról, munkából autózik Budapestre, az Örkény Színházba. Hogyan oldja meg a közlekedést, hogyan birkózik meg a dugókkal?

– Sokáig kerékpárral jártam Budapest utcáit, de erről három éve letettem, már a bringámat is eladtam. Gyors volt, de képtelen voltam elviselni azt a rengeteg agressziót, durvaságot, veszélyeztetést, ami a főváros útjain ért. Rám húzták a kormányt, leszorítottak az autósok… Akkor telt be a pohár, amikor haladtam a kerékpárúton, és egy Peugeot sofőrje rám nyitotta az ajtót. Rommá tört az autó oldala, a kerékpárom is, és valami hihetetlen szerencse, hogy megúsztam komolyabb sérülések nélkül.

Most tömegközlekedéssel utazom, de viszem magammal a rolleromat. Legurulok vele gellérthegyi otthonomtól, felszállok a buszra, majd berollerezek a színházba. Gyors, praktikus. Késő este néha taxit fogok, de be kell látnom, nem kevés pénz az az 1.500 forint, amennyiért hazafuvaroznak. Csak néha engedhetem meg magamnak, én a taxiban még mindig egy előkelő, ünnepi dolgot látok.

Késő este… Van-e étterem, presszó, bár, ahová munka után, kollégákkal beül, beszélgetni, enni-inni?

– Ó, nem élek én ilyen életet, s nem is vonz az éjszaka. Nincs törzshelyem. Előadás után igyekszem haza, a családommal akarok tölteni minél több időt.