A humor gyógyít

Rudolf Péter nem fél kimondani a véleményét, nem feszeng amiatt, hogy mit gondolnak róla, és nem akar mindenkinek megfelelni. A Kossuth-díjas művész közvetlenségével és humorával sajátos gondolatok mentén beszélt szakmai terveiről, a közízlés formálásának kihívásairól, és arról, miért fontos, hogy árnyaltan ítéljük meg a világot. Nemrég került bemutatásra Básti Julival, Ágoston Katival és Schmied Zoltánnal közös darabja, a Nem félünk a farkastól.

A vígjátékok után nehéz volt drámában játszani?

Egy-egy munka nehézségi foka nem műfajfüggő. Tény, hogy ez egy speciális darab. Rendkívül felkavaróak a próbák, és egy folyamatos felfokozott idegállapotot követel a felkészülés. Annyi feszültség és fájdalom van még egy látszólag ártatlan „hogy vagy” mögött is, hogy ezt csak maximális hőfokon lehet próbálni, és természetesen játszani is.

Komédiában vagy drámában játszik szívesebben?

Ismétlésbe kell bocsátkozzam – munkakedvem sem műfajfüggő. Szeretem nézni a röhögő embert. A humor, az önirónia gyógyít. Megadatott sok olyan darabban, filmben szerepelnem, ahol ezt megtapasztalhattam. A „piac” természetesen vevőbb az ilyen jellegű művekre. Ebből adódóan hosszabb ideig maradhatnak műsoron. Ez alakítja a „repertoárom”.Van szerepem, amit már több mint egy évtizede játszom, de az ilyen vígjátéki siker mögött épp annyi megfigyelés, emberismeret és bölcsesség kell legyen, mint bármely klasszikus tragédiában. Az egy másik kérdés, hogy a világ jelenlegi állapota mit indukál az emberben. Van rá ok bőven, hogy színészként és rendezőként is fájdalmasabb témák felé forduljak.

A Kossuthkifli sorozat egy új műfaj volt az életében. Hogyan élte meg a sokszor szélsőséges kritikákat?

Akik egy térdcsapkodós vígjátékra számítottak , azoknak nyilván csalódást okozott. Még ki sem jött, máris indulatokat szült maga a tény, hogy elkészülhetett. Bár számítottam szélsőséges reakciókra, azért az intenzitás meglepett. Az okok elemzése nyilván szétfeszítené e cikk kereteit. Az ember tudja, mit csinált. Szeretem a Kossuthkiflit! Büszke vagyok rá. Most sem butítanám le a nyelvezetét. Nyilván van, amit másként csinálnék, hogyne lenne, de sosem nyilatkoztam, hogy kudarcnak érzem. Számtalan hazugság és csúsztatás jelent meg a sorozat kapcsán, de olyan világban élünk, ahol a cáfolat csak újabb ostobaságot szül. Ez az egész inkább szól a közegről, melyben született, mint a műről, és amit képvisel.

Ezek után belevágna újabb sorozat gyártásába?

Természetesen. Rengeteget tanultam. Különben is erre megy a világ. Tele vagyok ötletekkel.

Hogyan lehet a magyar filmeknek felvenni a versenyt a hollywoodi alkotásokkal?

Sehogy! Más pálya, más célok. Persze mindenki a nézőért harcol. Ki így, ki úgy. Ha fesztiválsiker lebeg az ember szeme előtt – akkor is. Valahogy hatni kell. Ez drága műfaj. Ez felelőséggel jár. Az örök cél a történetmesélés, és mi mindig csak reménykedünk, hogy a filmünket szeretik majd az emberek. Számomra szempont, hogy ha ennek az országnak a pénzét használom fel, akármilyen alkotásba is bonyolódva, mindig az lebegjen a szemem előtt, hogy a hazai közönségre hasson.

Művészként nehéz új látásmódot kialakítani a közgondolkodásban?

Ilyen magasztos cél engem nem vezérel. Élek, dolgozom, öregszem, de ahelyett, hogy valamiféle bölcs nyugalom töltene el, egyre ijesztőbb és zavarosabb képek tolulnak elém. Feldolgozhatatlannak tűnik a világ. Túl sok az információ. Nehéz a szűrés. Minden és mindenki manipulált és manipulál. Ha ezekről az érzeteimről beszélhetek bármily műfajban, bármily módon – talán megkönnyebbülök, és szerencsés esetben pár embert magammal ránthatok ebbe a megkönnyebbülésbe. Ennyi, amit tehetek.

Hogyan látja a hazai színházi életet?

Bármennyit is panaszkodunk, szerintem Európában az egyik legszínesebb és legélénkebb színházi élet Magyarországon zajlik. És ennek örülök, erre lehetünk büszkék. Ami a kulisszák mögött zajlik – az taszít. A megosztottság szánalmas. Mindenki számára csak a saját fájdalmai léteznek. A hatalomnak ki kell szállnia ebből a játszmából, de hogyan szálljon ki, mikor ő dotálja.Persze nem árt rögzíteni: ez a dolga. Hogy mit tekint értéknek és értékesnek, ez a nagy kérdés. Ez a komplikációk örök forrása. Ilyen kis kondér körül ennyi tehetséges ember sehol a világon nem gyürkőzik. Ez van. Kéne valamiféle szalon, klub, kocsma, mozgalom, újragondolni a dolgainkat. Nyilván gyerekes gondolat.

Nem szereti, ha beskatulyázzák, igaz?

Akármit mondok, ide vagy oda besorolnak. Tartalmilag minden a leegyszerűsítés felé tart, formailag pedig a meghökkentés a cél. Perverz szalagcímek. Minősíthetetlen stílus. Abszurd indulatok. Árnyalni a dolgokat sokkal fárasztóbb és gondolkodást igénylő feladat. Jómagam igyekszem nem aszerint alakítani az álláspontomat, szakmai véleményemet, hogy milyen viszonyban vagyok az illetővel, vagy mit gondolok a közéleti szerepléseiről. Nyilván vannak szélsőséges esetek, amikor nehéz már leválasztani az embert a szakmai teljesítményéről.

Úgy beszél, mintha képmutatás és érdekkapcsolatok uralnák a világot…

Amennyiben a beszélgetés eddigi folyamából ezt szűrte le, azt kell mondjam, pontos meglátás! Igen, ezt tapasztalom. Lehet, hogy ez mindig is így volt, csak én ébredek lassan, de azt sem zárhatjuk ki, hogy a helyzet romlik folyamatosan.

A jövőben a színházban vagy inkább a mozivásznon szeretne bizonyítani?

Úgy érzem, a színházban nekem még dolgom van. Az expresszív képi világot előtérbe helyező, minden érzékszervünkre ható színház mellett – és nem szemben – vissza kellene menni az alapokhoz. Alaposan belemélyedni a színészet fiziológiájába, vizsgálni, hogyan épül fel az ember, egy karakter – ez a terület egyre jobban érdekel. Szívesen dolgoznék például független alternatív csoportokkal, és a közös munka során bizonyára rácsodálkoznék, milyen begyepesedett, rossz megoldásaim vannak!

El tudja képzelni, hogy elkészüljön az Üvegtigris negyedik része?

Biztos lenne egy bája ennyi év elteltével, de egyelőre nem tervezek folytatást. Persze a színészkollégákkal beszélgettünk már arról, hogy mindannyian szívesen megmártóznánk még egyszer ebben sztoriban, de korai még erről beszélni. Az elkövetkező két évben sok más dolgot szeretnék megvalósítani. Az idei nyár az írásról szól, hosszú évek után most először volt erőm nemet mondani a felkérésekre. Valamire várok, vagy valami vár rám – nem tudom.