Az expresszív realista világ mozgat

Sarkantyús afrikai teknős (kb. egy méter átmérőjű, és olyan ereje van, hogy képes egy asztalt feldönteni), párduc kaméleon (Centurio névre hallgat), két kopasz malac (Huggyos Coca József és Dongaláb Elza) – ha ebből nem derülne ki, festőművész műtermében vagyunk, aki pedig Verebics Ágnes névre hallgat. Elég a művekre pillantanunk: iszonyú intenzitással éli át mindazt, ami akár közvetlen környezetében, akár a nagyvilágban történik.

 Körülveszed magad állatokkal. Jobb fejek, mint mi vagyunk?

Abszolút jobb fejek, meg azonosulnak velem, és ez olyan hangulatot kölcsönöz, amiben tudok alkotni. Témaként kezelem őket. Leginkább a tekintetek jelentkeznek a képeimen. A legelső állat a hóbagoly volt. De nem a bölcs bagoly. Egyszerűen iszonyatot váltott ki belőlem a tekintete, miközben nagyon vonzó is volt, tehát ambivalens érzelmeket hozott elő.

IMG_8207

Az iszonyat ott van az emberekről festett képeiden is.

Teljes mértékben. Kísérletezek az ember-állattal, az androgünitással. Az emberekhez társítok állatokat, amelyeket szeretek.

(Megakad a szemem egy képen: lenyúzott nyúl, egy fekete kéz a teste előtt.)

Mostanában a csupasz lények vonzanak. Például ez a csupasz malac – bök Huggyos Coca József és neje felé. Meg volt már csupasz macska, kopasz kutya. Ráadásul tarthatok ilyet a műtermemben, és úgy viselkednek, mint valami ufók, tehát valami iszonyatos kis lények, ami nagyon inspiráló számomra. (Sátáni kacaj, amely festményeinek hangbeli megjelenítése: egyszerre félelmetes és vicces.)

Részleteiben minden képed realista, miközben sokszor szinte hihetetlen szituációkban ábrázolod szereplőidet.

Abszolút realista vagyok, már a Főiskolán is ezt csináltam, nem nagyon kanyarodtam el az absztrakt irányába. Az expresszív realista világ mozgat, de ez valószínűleg az egyéniségemből fakad.

Borzadályt árasztó arctalan figurákat festesz, amelyek ugyanakkor tele vannak humorral. Így viseled el az életet?

A téma eleinte mindig a borzalom felől közelít hozzám, aztán ez már annyira beszippant, hogy érzem: valamivel fel kell oldani. A mostani kiállításomba is azért vontam be a „horror vacui”-t, mert már viccesen kezdtem kezelni ezeket a dolgokat. Ezeket alumíniumlemezekre festettem, amelyek olyanok, mint a hullatálcák – és tényleg, mintha boncalanyok, eltorzult humanoid lények feküdnének rajta. Ezeket súlyuknál fogva már nehéz humorként kezelni. Fekete szurokkal nyomulok rájuk, és már a megfestés folyamata iszonyatos. Ez a hordozó nem szív be semmilyen anyagot, minden lefolyik, mindent vissza kell gyúrni, tényleg olyan, mintha valamilyen lényt boncolnék: rengeteg vegyszer kell hozzá, fuldoklok tőle, és közben nagyon élvezem. Van tehát ebben valami perverzió. Gumikesztyűt húzok, és mire elkészül, iszonyú gumikesztyűkupac hever a műteremben.

(Körülnézek: fotók hevernek szerteszéjjel a műteremben)

Szeretek a saját fotóim után festeni, mert észrevettem, hogy más fotóiról dolgozva kiveszik valami. Például a „beauty-maszkok” festésekor a saját arcomat használtam. Már eleve egy performance előzi meg a festés folyamatát.

Véleményed az emberiségről: negatív?

Abszolút.

Ezt fejtsd ki bővebben!

Ez a mostani helyzet is elkeserítő, meg az ember önmagában elkeserítő. Kicsit irtózom attól, ahogy a rasszizmus kezd kialakulni az emberekben. Megpróbálják elfojtani, aztán ott tobzódik a mélyben és egyszerre csak kivetítik valakire. És mostanában a fekete-fehér látásmód zajlik a világban. (…és itt hatalmasat sóhajt…)

Most esik le: festményei is többnyire fekete-fehérek, vagy inkább monokrómok, vagy talán csak nagyon visszafogott színekkel dolgozik.