A századelő családias hangulata

1876 óta áll Budán, a nagyváros forgalmától kieső helyen a vendéglő. Titokban meghúzódva: talán így tudta megőrizni a régi Budapest minden ízét.

Csöng a telefon.

„Ezüstponty vendéglő…” köszönni sincs idő, a vonal túlsó végén közbeszólnak:

„Józsikám, holnap este megyünk, tartsák fenn a szokásos asztalunkat az ablak mellett!” Talán nem szükséges említeni, hogy egy igazi főpincért Józsinak kell hívni, ami persze nem feltételezi, hogy mindenki, aki a keresztségben a Józsi nevet kapja, feltétlenül a jó főpincér adottságaival születik, mint, példának okáért, az Ezüstponyt Józsija. Mégis, a vendéglőkről szóló minden kedves történetben, minden viccben, a konyhaművészetben és irodalomban egyaránt jeleskedő régi nagy regényíróink műveiben gyakorta előfordul, hogy a főpincér neve Józsi.

Az Ezüstponty vendéglő pedig, a városban elszaporodó nyugatutánzó és modernista éttermek és kávézók közepette is hősiesen és rendületlenül őrzi irodalmunk eme nagy korszakának hangulatát.

Ismét csöng a telefon, ezúttal nem Józsi veszi föl. A vendég azonban megismeri a hangjáról, mint minden pincért minden törzsvendég. „Peti lesz holnap?” „Természetesen, doktor úr!” Mivel a pincér is felismeri hangjáról a törzsvendéget, aki ragaszkodik a saját emberéhez. És Peti másnap bejön a szabadnapjáról.

Peti azért nem Péter, mert ő a legfiatalabb, itt csupán egy évtizede dolgozik. Nem tudni, miért épp őt tartja fenn a doktor hosszas diskurzusai számára, az azonban biztos, hogy Peti, mint mindegyik társa, rendelkezik a klasszikus pincér minden elengedhetetlen tulajdonságával. Komoly tud lenni és vicces, akár egy jó színész. Kötelezi a titoktartás, ahogy azt az ügyvédi és orvosi etika megkívánja. Megértő, mint egy jó pszichológus, ám a beszélgetés végeztével nem elemzi ki kuncsaftját (mindannyian ismerünk pszichológusokat, akik jobban tennék, ha követnék példáját). S míg Petit hosszasan leköti a doktorral való társalgás, pincértársai átveszik az asztalait.

bpm_2016092101-kicsi

Bruno érkezik. Svájcból települt ide még a ’90-es évek elején, magyarul nem tanult meg, ám hatalmas mulatozásaival vált ismertté, mindaddig, amíg esténként klasszikus cigányzenekar húzta a nótát. Ma már csak egy harmonikás játszik. Bruno azóta rendszeresen megissza a borát, megeszi a tyúkhúslevesét, majd távozik. Árpi bácsi egyszer véletlenül tért be, azóta itt ragadt. A természetgyógyász professzor helyett rendszeresen a felesége telefonál, elmagyarázza,hogy a grill zöldségbe milyen összetevők kerüljenek, hány percig és hogyan süssék a halat. Hogy percre pontosan mikor legyen kész. És percre pontosan kész lesz. Olyan vendég is akad, aki nem rendeli meg telefonon vacsoráját, ám előre lehet tudni, hogy mit fog kérni. Persze elétesznek egy étlapot, kiválasztja a fogást, melytől hosszú évek óta nem tér el, s a pincérek kifejezetten örülnek a választásnak.

Persze nemcsak törzsvendégek járnak ide. Ki tudja, honnan toppannak ők be, hiszen itt, a Németvölgyi úton, a Farkasréti temető alsó csücskével szemben senki nem sétál a környék lakóin kívül. Nem nevezhetjük őket „idegeneknek”: a személyzet máris barátként társalog velük. Hosszasan böngészik az étlapot, de a nyolcvan étel közt pont azt nem találják, amit máshol szoktak enni. Elkészítik nekik (akkor még Aranyflaskó volt a hely neve, s az utolsó budai kiskocsmaként emlegették), s számos tulajdonosváltás ellenére ez a vendéglő megmaradt annak, ami még ötven évnél is régebben, bőven a háború előtt volt.

bpm_2016092104-kicsi

Az idős úrral szemközt a kisunokája rendetlenkedik az evőeszközökkel. Talán újabb ötven év múlva ugyanennél az asztalnál ezt fogja mondani az ő unokáinak: „Állítólag már száz évvel ezelőtt is itt volt a legfinomabb a csülök.”

És, bár másik testben, de még mindig Józsi lesz a főpincér.