Az időtlenség keresése

– Célunk, művésztársainkkal és az irodalomkritikusokkal együtt, hogy megtalálják korunk legfontosabb költői üzeneteit és azok megfogalmazóit – mondta el Szőcs Géza költő, a Magyar PEN Club elnöke, a miniszterelnök kulturális főtanácsadója a Janus Pannonius költészeti díj kapcsán, amelyet idén szeptember 23-án adnak át Pécsett, majd másnap kiváló zeneművészek koncertjének kíséretében gálaünnepséget tartanak az Uránia Nemzeti Filmszínházban a kitüntetett költő magyarra fordított kötetének bemutatásával.

A Janus Pannonius költészeti díjat minden évben olyan alkotóknak adják, akiknek életművét kiemelkedően fontosnak tartják. Milyen megfontolások alapján?

A költészetnek vannak olyan témái, stíluseszközei, önkifejezési technikái, amelyek a legősibb kultúrákig nyúlnak vissza. A mindenkori költői beszédmódok, poétikai instrumentumok ezeket sokszor kísérletező módon kiegészítik vagy átértelmezik. Mindezek az újítások jó esetben beépülnek, integrálódnak ebbe az említett, archaikus időkig visszanyúló lírai főáramba, vagy pedig kikopnak onnan az idő múlásával. Mi azokat az alkotókat keressük, akik korokon átívelő – nevezzük úgy: örök vagy időtlen – üzenetekkel kísérleteznek, az aktuális divatoktól függetlenül. És fontos célunk az is, hogy a költészet visszanyerje korábbi súlyát. Hiszen a vers Kelet-Közép-Európában például még közvetlenül a rendszerváltás előtt is fontos szereppel bírt a tudat formálásában. A költők szavának súlya és ereje volt. Mára ez szinte kiveszett. Említhetnénk olyan költőket, akik néhány évtizede még kortárs klasszikusoknak számítottak, majd nemrégiben szinte elfeledve távoztak, szinte csak azt nem kérdezték róluk, hogy hát ez még élt? Vagy akár azt, hogy: Ez meg ki volt? A költészetnek részben új, részben régi energiákra van szüksége, ennek szolgálatára szövetkeztünk, néhány költő és irodalomkritikus, megtalálni és népszerűsíteni korunk legfontosabb költői üzeneteit és azok megfogalmazóit.

Korábban a költők és az írók egyfajta zárt réteget alkottak. Ma is megfigyelhető ez a jelenség, vagy nyitottabbá vált a művészeti világ?

A könyvkiadás az előző néhány évszázadban privilégium volt, kivételes helyzetet jelentett, ideértve nyomdát, kiadót, szerzőt. Kötetet kiadni rangnak számított. Mára bárki – aki a legelemibb felhasználói szinten be tud írni egy szöveget a számítógépbe, és rendelkezik egy nem túl jelentős anyagi forrással – költőnek mondhatja magát, hiszen egy fénymásoló műhelyben két-háromszáz példányban is kinyomtathatja a kéziratát, és ráírhatja a nevét. A kiadók száma nagyságrendekkel megnőtt az elmúlt években, és ezzel párhuzamosan felhígult a költői és az írói szerep tekintélye. Korábban céhek, folyóiratok, könyvkiadók, irodalmi társaságok hitelesítették a műveket: aki ezeknek tagja volt, arról lehetett tudni, megfelel egy minőségi mércének. Ma már nincs ilyen, miként más hivatások esetében sincs: vízszerelők között is találni olyan kontárokat, hogy csak kapkodjuk a fejünket, milyen szörnyűségeket művelnek az otthonunkban. A túltermeléssel és túlkínálattal mindig együtt jár az infláció. A Gutenberg-galaxis is ebbe a sodrásba került: paradox módon, miközben a nyomtatott könyvek a végnapjukat élik, ezt a végjátékot egy valószerűtlen méretű felhígulás előzi meg. A tudósok szerint, amikor a Nap eljut majd életciklusának végére, először felfújódik, mint egy buborék, majd minden energiáját az űrbe szétszórva összecsuklik, és törpecsillaggá zsugorodik. Képletesen ugyanez történik az irodalomban is.

Fotó: Hegedűs Róbert

Valóban úgy gondolja, hogy megszűnhet a nyomtatott könyvkiadás a közeljövőben?

Természetesen olyan módon nem fog eltűnni, mint a kézzel másolt kódexek a technika fejlődésével, mindig lesz egy szűk réteg, amely egy szép tárgyat is lát a könyvben a tartalmán túl. Ahogyan a kézműves sörök sem veszítették el a becsületeket, csupán csökkent irántuk a kereslet a milliószámra, iparilag gyártott, pasztőrözött, dobozos változatokhoz képest.

A verseskötetek az összes irodalmi műfaj közül a legcsekélyebb eladásokat produkálják. Milyen helyzetben vannak jelenleg a kortárs költők?

A költők soha nem tudtak megélni pusztán a verseikből Magyarországon, évszázadokkal ezelőtt sem. Erre a nálunk elképzelhetetlen, több millió olvasót megszólítani képes angolszász költőtársak közül is csak kevesen voltak képesek. Csokonaitól József Attilán át a kortársakig mindenkiről elmondható, hogy csak úgy tudták fenntartani magukat, ha valamilyen, az irodalomhoz közeli hivatást is űztek mellette, például tanárként, újságíróként, kiadó-szerkesztőként vagy éppen színházi szerzőként.

Melyek a magyar költészetnek azok a jellegzetességei, amelyekben legfőképpen eltér az európai sajátosságoktól?

Ez egy doktori dolgozat témája lehetne, szalagcímekre leegyszerűsítve azonban azt emelném ki, hogy a magyar versek játékosabbak, dinamikusabbak, a hagyományos formákhoz pedig érzékenyebben viszonyulnak, mint a kortárs nemzetközi lírák. Sok modern európai költőre jellemző, hogy nem csupán szakítottak a klasszikusabb antik formákkal, hanem már nem is ismerik őket. Paradoxon, de hiába juthatunk a modern technikai eszközökkel jóval több ismerethez, mint korábban bármikor, az általános műveltség mégis folyamatosan csökken. Nem állítom, hogy nálunk jobb versek születnek, mint másutt, de például a német alkotók szemében a klasszikusok öröksége nem annyira lényeges, mint a magyarok esetében. Aztán itt van az is, hogy mi a középiskolától kezdve örököltünk egy olyan küldetéstudatot, hogy a költőknek a fontos nemzeti kérdésekről is kötelessége beszélni. Ez persze máshol is megjelenik, de nem mint kimondott vagy kimondatlan elvárás.

Szerző: Német Dániel