Brücke a magyarok és a németek között

István Kovács mintegy tíz éve vált ismertté a Berlini Magyar TV munkatársaként. A riporteri munkáról azóta sem feledkezett meg, azonban új projektjeiben inkább a hídépítésre koncentrál: a kiállításmegnyitókon a befogadók és a művész között, a jövőben pedig a német nyelven elénekelt magyar slágerekkel a két nemzetet szeretné közelebb hozni.

Mostanában ritkábban találkozhatunk a Youtube-on a Berlini TV-nek készített riportjaival. Visszavonult?

Nem, a Facebookon találhatók friss videók, csak a Berlini Magyar TV Facebook-csatorna szerkesztői nem is tudják, hogyan kell megosztani a tartalmakat, de én szorgalmasan felrakom a saját rajongói oldalamra a jobban sikerült felvételeket. Amikor a tévé elkezdte a műsorsugárzást, még nem volt az interneten semmilyen mozgókép, az adást is csak az idősebb korosztály nézi kábelen a berlini magyar negyedben.

A számtalan magyarországi bejelentkezése közül melyikre a legbüszkébb?

Talán a Story Gálán készült videó a kedvencem, ahol sztárokat interjúvoltam meg, bár szégyellem, hogy párat nem ismertem fel. Sokak szerint azonban ez nem is volt baj, mint kiderül, az interneten szeretik, ha megviccelik a celebritásokat, igaz, én nem humornak szántam ezt az adást. Csak szerettem volna bemutatni a nézőknek a hírességeket, ők azonban megsértődtek, amiért nem tudtam mindegyikről, hogy ki kicsoda. Ez történt Schobert Norbertékkal is: ők annyira népszerűek, hogy azzal sem foglalkoztak, hogy én magam is ismert vagyok, de ahogy mondani szokás, a sas nem kapja be a legyet.

És melyik volt a legveszélyesebb helyzet, amit egy riport során átélt?

Amikor a mangalica fesztiválon voltam, és be kellett mennem a disznók közé az ólba, láttam, hogy nagyobb állatokról van szó, mint hittem, ráadásul összevissza mozogtak, és a földön kaki terült el alattuk mindenhol, ami csúszott. Féltem, hogy hanyatt esek, és pont lefotóznak, ami elég kínos lett volna. Illetve a Rudas fürdőben forgatva találtam egy furcsa vörösmárvány kövületet, ami a többivel ellentétben úgy nézett ki, mintha emberi technológiával alkották volna – miközben nagy izgalommal beszélgettem a kőelemzővel, belezakóztam a vízbe.

Mit érez a legnagyobb kulturális különbségnek Budapest és Berlin között?

Az egyik videómban annak próbáltam utánajárni, miért futnak a magyarok a zebrán. A járda pereméig normál tempóban sétálnak, aztán ha az úttesten átengedi őket egy autós, akkor gyakran – bár nem végeztem reprezentatív felmérést – legalább 70%-al gyorsabban haladnak, futni vagy szökellni kezdenek. Berlinben, ha a sofőr a kereszteződéshez ér, akkor tudja, hogy egy jóval erősebb szerkezetben ül, neki kutyakötelessége vigyázni a gyalogosokra és a bringásokra. Illetve a bringások is ügyelnek a járókelőkre. Tehát a hierarchiában fentről lefelé, a gyengébbek felé irányul a tisztelet. Magyarországon pedig az autósoknak a legnagyobb a respektje, a gyalogosok félnek, hogy mi lesz, ha esetleg a gépjárművezető meggondolja magát és továbbhajt.

Sándor Györgytől sokat tanult újságíró-iskolás évei alatt?

Nem éltem Magyarországon még, amikor híressé vált, de az interneten láttam tőle nagyon jó humorokat. Mondták sokan, hogy valamennyire hasonlít a munkásságunk, de ő viccből kérdezgeti az embereket, én pedig nem. Próbálok komoly riportázsokat készíteni, csak néha azok humorba csapnak át a személyiségem miatt. De mindettől nem rettenek meg: ha ezért szeretnek, akkor szeressenek ezért.

Gondolkodott azon, hogy a televízióban esetleg kipróbálja magát új műfajokban? Mondjuk egy vetélkedő ceremóniamestereként?

Szívesen kipróbálnám, ha nem élőben veszik fel az adást. Ugyanis kicsit szivacsos a memóriám, illetve félnék, hogy előre elárulom a megfejtést a versenyzőknek. De úgy tudom, a műsorvezetők kapnak súgóképet, és úgy megoldanám.

A közelmúltban többször felbukkant kiállításmegnyitókon is…

Igen, úgy kezdődött, hogy meghívott a Magyar Képzőművészeti Egyetem a dadaizmus 100. évfordulójára nyílt DLADLA100 című kiállítás tárlatvezetésére, és szórakoztatta a közönséget, ahogy kérdezgettem a kurátort. Egyfajta mediális szerepbe kerültem, én voltam az olaj a gépezetben: egyrészt élveztem, hogy olyan kérdéseket is feltehetettem a szakembernek, amiket mindig is szerettem volna, másrészt, mint kiderült, ezzel a látogatóknak is segítettem megérteni a műveket. Aztán Csurka Eszter és Fuchs Tamás is felkért, hogy nyissam meg a kiállításukat, ami szintén jól sikerült, szóval ez most egy új dolog az életemben, amit nagyon szeretek és szórakoztat.

És milyen projekteken dolgozik még jelenleg?

Régebben sokat jártam karaoke klubokba, csak soha nem szerettem, hogy várakozni kell, ezért vettem magamnak otthonra egy szerkezetet, amivel énekelni lehet. A tengerimalacom, Fifi a hallgatóságom, illetve néha a vendégeim is, ha kibírják, hogy nem vagyok teljesen hanghelyes. És ehhez kapcsolódóan jött az ötlet, hogy szeretném a nagy magyar slágereket németül elénekelni, ezáltal egy kulturális brückét képezni a két ország között.

Lehet, hogy Ön lesz hamarosan az új David Hasselhoff?

Hoff amerikai, csak a neve német, de egyébként én nem a csillagokat szeretném megcélozni, sokkal szerényebb céljaim vannak. A Berlini Magyar TV számára készülnek a felvételek azért, hogy a vegyes házasságokban a német fél is érthesse, hogy mit énekel a Hungária, az R-GO vagy az Edda, ne kelljen a dal közben szinkrontolmácsolni neki a príma hazai slágereket.