TUNYOGI HENRIETT: „VISSZAKANYARODTAM A GYEREKKORI ÉNEMHEZ”

A neves balerinaként ismert Tunyogi Henriett rendezőként és Eszenyi Enikő partnereként jegyzi az Esti dal című kisjátékfilmet. A nők elleni erőszakot a megszenvedett anya–lány kapcsolaton keresztül feldolgozó alkotás számos szakmai elismerést kapott Los Angelestől Barcelonán át Párizsig. Legutóbb Londonban, a független filmek fesztiválján a legjobb külföldi kisjátékfilm, legjobb női rendező és legjobb vágó díjában részesült. A magyar közönség elsőként a szentendrei P’Art Moziban láthatja a filmet december 8-án. Premier: 17 órakor, közönségtalálkozóval.

TM Mi volt az elsődleges motivációd az Esti dal témaválasztásánál?

– Szerintem fontos beszélni arról, hogy megerőszakolt nők és gyermekeik hogyan dolgozzák fel a történetüket, ha egyáltalán fel lehet dolgozni. Azt szerettem volna megmutatni ebben a 12 perces kisjátékfilmben, hogy az anya és a lánya hogyan küzd azzal, hogy nem tudnak kommunikálni a témáról. A lány nem tudja, hogy ki volt az apja, az anya képtelen felfedni a történteket. Két síkon játszódik a cselekmény: egyrészt napjainkban, amikor az anya haldoklik a kórházban, másrészt a 70-es évek elején. Ahogy az anya visszaemlékszik, látjuk a megerőszakolást a múltban. A két korszak között úgy tettem különbséget, hogy a 35 mm-re forgatott filmnek a múltbeli jeleneteit lejárt 35 mm-re forgattuk, ezáltal a filmnek van egy más textúrája. A címet Kodály Esti dal című népdala ihlette, aminek a dallama megjelenik a végén. Nagyon illik a megbocsátáshoz, a feloldáshoz, amivel a történet zárul.

TM Személyes érintettséged is van a traumafeldolgozásban?

– Annyiban igen, hogy az édesapámmal, aki páréves koromban Németországba emigrált, a halálos ágyán sikerült megbékélnem. Úgy nőttem fel, hogy a családom történetéről, az erdélyi nemesi felmenőimről nem volt tudomásom. Az Esti dallal a családi tabukat szerettem
volna megmozgatni. Nap mint nap erőszak áldozataivá válnak nők. Sok nővel beszélgettem, akik cipelik magukkal a borzasztó traumákat.


TM Miért tartottad fontosnak, hogy az előző kisfilmjeidhez képest magyar produkcióban, magyar színészekkel valósítsd meg az Esti dalt?

– Az egész úgy kezdődött, hogy Eszenyi Enikő egyszer azt mondta, szívesen dolgozna velem. Korábban három nővért játszottunk vele és Szamosi Zsófival Hartung Attila kisfilmjében. Enikőt komoly drámai színésznőnek tartom, tulajdonképpen rá írtam az anya szerepét. Amikor a Vígszínház 120. évfordulóján a színpadon állt, és megfordult, olyan mély, drámai pillanat jött át a tekintetén, hogy tudtam, muszáj drámai szerepet írnom neki. Hihetetlen alázattal dolgozott, mindenét odaadta a forgatáson.

TM A nemzetközi operaházak, koncerttermek színpadai után hogyan született meg benned az elhatározás a pályamódosításra? A balettcipőt filmezésre cserélted fel, méghozzá kettős; színész, rendező minőségben.

– Ráadásul az első kisjátékfilmemben, a The Liverben egyszerre történt meg a színészi és a rendezői váltás. Paul Cox eredetileg koreográfusnak és színésznek kért fel a The Liverhez, de nem volt meg hozzá a rendező, végül engem választottak. Valójában mindig is színésznő szerettem volna lenni, de az édesanyám a balett felé terelt. Felvett ek a balett iskolába, kitűnővel diplomáztam, szerett em a táncot, de a film valahogy erősebben vonzott . Lényegében visszakanyarodtam a gyerekkori énemhez. A táncnak sok mindent köszönhetek. Mivel utaztam a világban, jó néhány koreográfussal dolgoztam, megtanultam nemcsak táncosnak lenni, hanem helytállni bizonyos helyzetekben, kommunikálni. Egy törékeny balerinában sok erő van, gyerekkorunktól annyi megpróbáltatáson, fájdalmakon megyünk keresztül, mérhetetlen kitartásra van szükségünk, ami nagy iskolát jelentett ahhoz, hogy a filmezésre váltsak.

TM Szakmai előképzett ség nélkül nem okozott nehézséget a rendezés?

– A tánc révén is kialakult egyfajta magabiztosságom a kamera mögött . Hosszú előkészületeket teszek a forgatások előtt , sokat próbálok, és mire élesben megy a dolog, készen állok rá. Mindig úgy megyek forgatni, hogy pontosan tudom, mit szeretnék, ugyanakkor helyet hagyok az inspirációnak és az improvizálásnak is.


TM Muhi András, az Esti dal producere mondta, hogy bebizonyított ad, most már alkalmas vagy nagyjátékfilm rendezésére is. Vannak ilyen irányú terveid?

– Éppen most írjuk a forgatókönyvet, a női lélekről, női szemmel írott történetet. Egy idősebb nőről szól majd az első nagyjátékfilmem, arról, hogyan tud egyszerre létezni a társadalomban, magas beosztásban és a magánéletben.

TM London a második otthonod. Mennyire tervezed kint tudatosan a karrieredet?

– Egyáltalán nem tervezem. Eleinte a tánccal párhuzamosan filmeztem, nyitott voltam a lehetőségekre, és megtaláltak. Vélhetően azért terel sokfelé az élet, mert megyek az eseményekkel. Mindig is nyitott voltam arra, hogy játsszak, filmezzek. Soha nem jártam castingokra, az egyik találkozás hozta a másikat. Ennek köszönhetem, hogy amerikaiakkal, brazilokkal, hollandokkal is készítettem díjnyertes kisfilmeket.

TM A társadalmi szerepvállalás is megtalált Londonban.

– Felkérést kaptam, hogy az angol parlamentben felszólaljak a nők és a férfiak közötti egyenlőség vagy különbözőség témájában. Eljött az ideje annak, hogy erről kommunikáljunk. Nem hiszek a radikális feminizmusban, abban viszont igen, hogy szükség van párbeszédre, egymás meghallgatására. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Angliában nagyon erősen működik a soviniszta férfielmélet, sőt a rasszizmus is. Minél magasabb pozícióban van valaki, annál inkább hatalmi kérdést csinál abból, hogy a nőnek ne legyen szava, gondolata, ne üljön le a férfiakkal egy asztalhoz, „majd mi döntünk” alapon.

TM Milyen rövid, illetve hosszú távú terveid vannak a filmezéssel?

– Mindenképpen a nők helyzete a társadalomban, a kapcsolatokban vonalon tervezem a folytatást, lélektani jellegű filmekkel. Színészként jelenleg két angol filmre kaptam felkérést, és mindkettő elég nagy szerep. Kelet-európai nőket kell megformálnom a BAFTA nyertes David Skynner filmjében és az angol Woody Allennek tartott Col Spector párkapcsolati komédiájában.

Szentyörgyi Rita