TÚL A KÁOSZON

Több, mint húsz éve vannak pályán, de akár egy jó bor, egyre kiválóbb formában vannak.
Ezt igazolja az is, hogy talán még soha nem vonzottak akkora tömegeket szerte a világban
a koncertjeik, mint az elmúlt néhány évben. Jason ”Cone”McCaslinnel, a Sum 41
basszusgitárosával beszélgettünk a Budapest Parkos koncert előtt.

TM A júliusban érkező új albumotok, az Order In Decline az eddigi dalok alapján jóval keményebb lesz, mint a korábbiak. Szándékos ez az irányvonal?
– Az elmúlt tizenöt évben egy természetes evolúciót jártunk be, a Chuckot, a Screaming Bloody Murdert és a 13 Voicest is egyre keményebb hangzás jellemezte. Mindez teljesen ösztönösen alakult, a kilencvenes években az ehhez hasonló zenék hatottak ránk, később a gimnáziumban beleszerettünk a poppunkba, amely eleinte érezhető is volt a dalainkon, de aztán ahogyan turnézni kezdtünk, egyre inkább ez a nyersebb stílus került közelebb hozzánk.

TM A média azonban a mai napig pop-punk együttesként definiál titeket és sokszor azt érzem, ez zavaró
számotokra…
– Az túlzás, hogy zavar, nem igazán foglalkozunk már vele, valahol természetes, hogy az egyszerűség
kedvéért minden együttest megpróbálnak bekategorizálni valamilyen műfajba. Ugyanakkor nem
érzem igaznak magunkra ezt a jelzőt: elég csupán meghallgatni a legelső lemezünket, a Half Hour Of Powert: a pop-punk mellett ugyanúgy megjelenik benne a metal, a hard rock vagy a rap, csupa olyan stílusirányzat, amelyet akkoriban még kevesen kevertek ilyen szabadsággal. Mindig a saját utunkat
jártuk és nem akartunk megfelelni egyetlen irányzatnak és még kevésbé akartunk hasonlítani más bandákra. Nem fogalmazódott meg bennünk soha olyasmi, hogy próbáljuk meg lemásolni például a Green Day hangzását és öltözködését, csak mert nagyon sikeresek. Miként azt is tudtuk, hogy
képtelenség az összes rajongónak megfelelni: vannak, akik a keményebb dalainkat szeretni, mások pedig a lassabbakat, de nem lehet mindenkit boldoggá tenni, garantáltan nem sülne ki semmi jó abból, ha megpróbálkoznánk vele. Mi szimplán egy rock-zenekarnak tartjuk magunkat.

TM Talán a karrieretek korai szakasza óta nem voltatok annyira népszerűek, mint jelenleg, minden korábbinál nagyobb tömegeket vonzanak a fellépéseitek. Minek tulajdonítod a jelenlegi siker szériát?
– Azt hiszem, elsősorban annak köszönhető, hogy rengeteget turnézunk. A 2011-es Screaming Bloody Murder megjelenése után szinte megállás nélkül Európát jártuk, megszeretett minket a közönség, majd Deryck rehabilitációja miatt két év leállásra kényszerültünk, de miután visszatértünk, szerencsére a
rajongóink hűségesnek bizonyultak és újra elkezdtek a koncertjeinkre járni.

TM Milyen markáns kulturális különbségeket érzékelsz Magyarország és az Egyesült Államok között?
– Talán éppen az előbb említett mentalitásbeli különbség a legjellemzőbb, nem csak Magyarországon, hanem szerte Európában: sokkal lojálisabb a közönség, ha egyszer kiépítesz egy rajongóbázist, biztos lehetsz benne, hogy ha csupán tíz év múlva is térsz vissza, várni fognak és eljönnek a koncertedre. Az Egyesült Államokban sokkal bizonytalanabb a helyzet, az aktuális divat szerint folyamatosan változik a közönséged mérete. Ott jelenleg a különböző pop-, hip-hop, r’n’b és elektronikus zenei irányzatok teljesen előtérbe kerültek, a rádióban és a tévében mást sem hallasz. Ellenben Európában a rock még mindig hatalmas tömegeket mozgat meg. Ha fellépsz egy fesztiválon, hatvanezer emberrel előtt is
játszhatsz. Ez elképzelhetetlen Amerikában. Itt azonban még igazán él a műfaj.

TM Számos olyan régi slágereteket, mint a Fat Lipet vagy a Still Waitinget szó szerint több mint ezer alkalommal adtátok elő. Miként tudod még mindig frissen eljátszani ezeket a dalokat és nem csupán rutinból ?
– A mai napig ezek a számok jelentik a koncertek csúcspontját, a közönség teljesen megőrül minden
alkalommal, amikor felcsendülnek és az egész tömeg mozgásba lendül. Ilyen heves reakció mellett lehetetlen megunni akárhányszor játszottuk őket korábban.

TM Elmerengsz néha azon, hogy vajon miként fog fennmaradni a Sum 41 a rocktörténelemben?
– Több, mint húsz éve zenélünk, de soha nem gondoltam még a pályánkra egy lezárult egységként, úgy érzem, még bőven van mit elérnünk és rengeteg az energia bennünk. Ugyanakkor, ha már kérdezed, nekem az a legfontosabb, hogy egy olyan együttesként gondoljanak majd ránk, akik nagyon jó koncerteket adtak. Folyamatosan ez a cél vezérel bennünket: ma este nyolcezer ember előtt játszunk, kötelességünk a legjobb formánkat nyújtani.

TM Több millió rajongótok hallgat titeket világszerte. Érzel egyfajta kultúrmissziót a közönséged iránt?
– Megvan a véleményünk a világ kérdéseiről és a nézeteink tükröződnek a lemezeinken is. A hamarosan megjelenő Order In Decline-t talán a korábbiaknál erőteljesebb politikai áthallás jellemzi, bár hasonló üzenetekben az Underclass Hero vagy a Chuck sem szenvedett hiányt. Ugyanakkor nem szeretnénk egy
prédikáló zenekar lenni: az a fontos, hogy az emberek elgondolkozzanak bizonyos problémákon, foglalkozzanak velük, beszéljenek róluk még akkor is, ha teljesen másként látjuk azokat. A mi részünkről teljesen rendben van, ha bizonyos kérdésekről az ellenkezőjét gondolod, nem érezzük feladatunknak, hogy az általunk helyesnek vélt irányba terelgessük a rajongóinkat.

TM Mostanában divatba jöttek a legendás zenekarok pályáját feldolgozó biográfiák. A 2010-es évek elején Youtube-on dokumentáltátok a turnétokat, csaknem olyan vad képsorok megörökítve, mint amilyeneket a Mötley Crüe-ról szóló The Dirt című filmben is láthatunk. Hasonló mozgókép születne
szerinted a ti karrieretekből is?
– Nyilván egészen másként festene a mi történetünk, de azt gondolom, hogy egy elég őrült és szórakoztató film készülhetne arról az időaszkról. A Screaming Bloody Murder megjelenését követő turné röviden jellemezve egy hatalmas káosz volt: nagyon keményen buliztunk és ittunk, az egész turné egy hullámvasútként zakatolt. Mára már kicsit lenyugodtunk és visszafogottabbak lettünk.

TM Mely előadók gyakorolnak rád hatást mostanában?
– Ma reggel egy Refused dalra keltem, elég erős ébresztő. Ugyanakkor mindenevő vagyok, a telefonomon találni country-t, jazzt, punkot, metalt és bluest is, sokszor egyetlen lejátszási listán belül.

Szerző: Német Dániel