TÓTH ILDIKÓ: „ÓHATATLANUL VISSZANYÚLUNK A MÚLTUNKBA”

A finom rezdülések, érzelmi árnyalatok színésznője. Sok év szabadúszás után négy éve szerződött a székesfehérvári Vörösmarty Színházba. Kivételesen tartalmas évadot tudhat maga mögött: Tasnádi István Kartonpapa című abszurdjának és a hazai közegbe adaptált A Vágy nevű villamos főszerepét. Egy kortárs francia szerző, Joël Pommerat Az én kis hűtőkamrám című darabját próbálja éppen Novák Eszter rendezésében.

TM Milyen szerepre készülsz pályád egyik meghatározó rendezőjével?

– Eszterrel legutóbb két éve dolgoztunk együtt Szép Ernő Vőlegényében. Olyan vele, mintha hazatérnék, hiszen egy csomó mindenben egy nyelvet beszélünk. Biztonságos ólmeleg érzés. Egy Estelle nevű szupermarket alkalmazottat játszom, aki nagyon visszahúzódó, rejtőzködő és elképesztő munkabírású. Halálos beteg főnöke az összes vagyonát az alkalmazottjaira hagyja azzal a kikötéssel, hogy minden
évben egyszer emlékezzenek rá valamilyen formában. Estelle szerint ennek a legjobb módja, ha egy
színdarabot csinálnak. Elvégre a színház képes arra, hogy olyasmit is megmutasson, amit nem lehet látni, és képes megváltoztatni az emberek gondolkodását.

TM Mennyire hiszel ebben?

– Rendületlenül, máskülönben nem lennék színész. Amikor gimnazista voltam Marcaliban, lelkes színházba járó kamaszként néztem a kaposvári színház előadásait. Kaposvár csúcsidőszakát élte
akkoriban, iszonyatosan jó előadásokat láttam. Úgy jöttem ki a színházból, hogy nem élhetek úgy, ahogy eddig, meg kell változtatnom az életemet, a gondolkodásomat. A hétköznapok bedarálták az elhatározásomat, de a lelkemben lerakódtak ezek az emlékek, gazdagítottak. Minden művészet képes
láttatni, felfedni, gondolatokat, életutat formálni.

TM Mostanában sűrűn megtalálnak az eltitkolt múltról, megaláztatásokról, abúzusról szóló történetek. Az Aurora Borealis című Mészáros Márta-filmben egy olyan lányt alakítasz, aki felnőttként tudja meg, hogy erőszakból született. A „Ki vagyok én?”, „Honnan jövök?” kérdéseivel te magad is szembesültél?

– Az ember alapállapotban keresi azt, hogy ő kicsoda. A fiatal felnőtt létnek fontos alapkérdése, hogy szeretnénk magunkat elhelyezni a világban. Az én koromban, ötvenen túl leltárakat készítünk arról, hogy
mit rontottunk el, mi nem sikerült úgy, ahogy szerettük volna. És ha nyitottak vagyunk a szembenézésre,
óhatatlanul visszanyúlunk a múltunkba, a gyerekkorunkban kapott mintákhoz, amelyek az egész életünket meghatározzák. Ebből a szempontból is nagyon fontos volt a munka Mészáros Mártával és Törőcsik Marival egy olyan témáról, amiről úgy éreztem, van mit mondanom, van mit hozzátennem.

TM Új lendületet adott a pályádnak, hogy megint társulathoz tartozol?

– Székesfehérváron érzem, hogy gondolkodnak bennem. Látják, milyen fajta színészetet képviselek, mivel terhelhetnek meg, miben gondolkodhatunk együtt. A társulati létben, az állandóságon túl, jobban fel tud fényleni egy művésznek a munkája, a kíváncsisága, a tapasztalata, a tudása. És ha jó szerepekkel kínálják
meg, akkor elkezd világítani.

TM Nagy szakmai és közönségvisszhangja van a Kartonpapának, különösen a te alakításodnak. Éva, a férje „fantomjával” élő feleség nagy váltás a drámai szerepekhez képest?

– A Kartonpapában izgalmasan keveredik a tragikus és groteszk felhang. Rendkívül komikus, és egyben tragikus, hogy ez a nő annyira nem tudja feldolgozni a férje halálát, hogy kivágja őt kartonból, és úgy tesz, mintha élne. A környezete tolerálja ezt a helyzetet, senki nem meri kimondani, hogy a király meztelen. Aztán megrepedezik, darabjaira hullik minden, elhangzanak régen a szőnyeg alá söpört mondatok. És megérezzük ennek a nőnek a tragédiáját, ami a múltban gyökerezik. Törekedtem rá, hogy legyen egy pillanat, amikor meg lehet őt sajnálni. És kiderüljön, hogy miből táplálkoznak a túlzásai, az elviselhetetlensége, a házisárkány természete.

TM A vágy villamosa Blanche-a legtöbb korodbeli színésznő vágyálma. Jutalomjátéknak tartod?

– Régóta nincsenek konkrét szerepvágyaim. A pályám elején Júliát nagyon szerettem volna eljátszani, de
nem adatott meg. Inkább arra vágytam mindig, hogy jó anyagok, jó szerepek találjanak meg, hogy jó emberekkel együtt gondolkodhassak. Szerencse is kell ahhoz, hogy az életutadnak éppen abban a szakaszában legyél, amikor valami miatt nagyon összeérsz egy szereppel, jól tudsz beszélni róla. A Kartonpapa, az Aurora Borealis, A Vágy nevű villamos is ilyen volt.

TM A #metoo mozgalom óta érzékeny fénytörésbe kerültek azok a traumák, amikkel Blanche is küzd: gyerekkori molesztálás, abúzus. Mit éreztél fontosnak közölni a szerepen keresztül?

– Aki egy kicsit is gyengébb, vagy nem tudja erőteljesen képviselni a saját sorsát, vágyait, történetét, azt nagyon könnyen bedarálja egy rendszer, holott bedarálás helyett ki kellene őt emelni. Nekem ez a
leghangsúlyosabb Blanche történetében. Végtelenül bonyolult kérdés, hogy kinél hol húzódik a határ, amikor egy gesztus erőszakká válik. Mi, nők sem vagyunk egyformák, mindenkinek mást jelent, máshogy értékel egy férfitól jött gesztust. Nehéz általános törvényszerűséget, igazságot megfogalmazni, miközben
tudjuk, hogy milyen mondatok jelentenek erőszakot. A lelki megalázottság, félénkség miatt még mindig nagyon kevesen állnak ki. Ostoba alaptétel, hogy ha egy nővel valamilyen erőszak megtörténik, akkor ő
a hibás. Bizonyos helyzetekben igaz lehet, de súlyos testi sértésnél nem állja meg a helyét.

TM A Radnóti Színház 10 című előadásában sűrítetten, egy jelenetben elevenítesz meg egy komplett női sorsot…

– Mind a tíz szerepe sűrítmény. Az én történetem a tizedik parancsolat, a ne kívánd meg más javait. Úgy értelmeztem magamban, hogy ne kívánd meg másnak az érzéseit, vágyait, szépségét, szerelmét, vagyis az érzelmekhez és a gondolatokhoz kapcsolódó vágyakat. Ez a nő elképesztően szeretetéhes. Végtelenül vágyik arra, hogy feltétel nélkül elfogadják, szeressék, de ő maga képtelen szeretet adni, kifejezni.
Ridegtartásban nevelte fel a két gyerekét.

TM Férjed, Domokos László szintén színész. Mennyire okoz dilemmát, hogy megtaláld az egyensúlyt a család és a hivatásod között?

– Tudatosan törekedtem arra, hogy a családot és a hivatásomat egybetartsam. Otthon se csinálunk belőle nagy ügyet, hogy ez a szakmánk. A 16 éves fiúnk számára is teljesen természetes. Megnéz minket filmben, színházban, hozzászól, elmondja a véleményét. A színészet kissé olyan, mint a mellúszás, nem lehet végig a víz alatt lenni a medencében, néha ki kell bukni, levegőt venni.

Szerző: Szentgyörgyi Rita Fotó: Hegedüs Róbert