ÁTVILÁGÍTHATÓ AZ ÉLETEM

Videosorozat arról, hogy mi dolgunk a világban, Szókratész védőbeszéde, a Teljesen idegenek a Játékszínben, a Macskafogó musical főgonosza a József Attila Színházban: a merész stílusváltások és a belső önvizsgálat útját járja Makranczi Zalán.

TM A határaid tágítása miatt fogtál bele a vlogolásba Mi dolgod a világban? címmel?

– Színészként azzal kellett szembesülnöm, hogy van élet a színházon túl. Emberként mindig is foglalkoztatott a téma. Amikor összejöttünk Dórival, nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy tudható-e, mi dolgunk a világban. Negyven körül mindenki átgondolja, mi volt eddig, mi lesz ezután, hogyan tovább. Dórinak volt egy koncertje a Kongresszusi Központban az elmúlt negyven év emblematikus dalaiból. Ezzel rendbe tette az addigiakat, és onnantól lehetett kissé más irányba indulni. Amikor én is betöltöttem a negyvenet, szembesültem ugyanezzel a kérdéssel. Nem tudom elhinni, hogy az élet annyi, hogy az ember mindent elér, amit a társadalom konvencióként ráerőltet.

TM Mire jött él rá a családtagjaiddal folytatott beszélgetések során az élet értelméről?

– Szerintem azért élünk, hogy ezt kutassuk, hogy saját magunkban utazzunk. Azt gondolom, hogy nagyjából negyvenéves korig az ember kifelé nyit, onnantól pedig eljön az a pont, amikor elkezd befelé figyelni. Akkor lett a belső vizsgálódás a fixa ideám, amikor megcsináltam a Szókratész védőbeszédét a Spinozában. A végén azt mondja Szókratész: „Sokkal szebb és könnyebb út az a másik; nem a mások megakadályozása, hanem saját magatokon munkálkodni, hogy a lehető legkiválóbbak legyetek.” Ez a végcél.

TM Hány szériát tervezel a sorozatból?

– Elvileg hármat. Most készítjük a másodikat olyan színészekkel, akikkel egy színpadon álltam. A színész egy viszonylag befelé figyelő „állatfajta”, előszeretett el foglalkozunk saját magunkkal. Eggyel tovább lépünk az alapkérdésen, és azt kutatjuk, miért fontos, hogy az ember magával foglalkozzon. A harmadik évad még eggyel kijjebb nyitna a személyre szabottságból, globális szinten feszegetné azt a kérdést, hogy kell-e egyáltalán ezzel foglalkozni, vagy ez az, ami megkülönböztet minket az állatoktól. Ott olyanokkal beszélgetnék, akiket nagyon sokra tartok az élet bármely területén.

TM Bátor lépés volt a részedről, hogy családos emberként, kis gyerekkel ott hagyd a társulati létet, és a
szabadúszást válaszd…

– Úgy éreztem, hogy be vagyok zárva négy fal közé, azt hittem, hogy nagyon nagy bátorság innen kilépni. Visszanézve mégsem tűnik bátorságnak. Úgy jött emel Székesfehérvárról, hogy semmi konkrét ajánlatom nem volt. Kissé elegem lett abból, hogy társulatban óhatatlanul is bekategorizálják a színészeket. Meguntam, hogy mások mondják meg, mit csináljak. Szabadúszóként kizárólag olyan munkáim vannak, amiket én vállalok el, és csak én tehetek arról, ha nem találom meg az örömömet bennük. Óriási szabadság, hogy csak olyan előadás van beírva a naptáramba, amit szeretek. Ha maradtam volna Székesfehérváron, kevés eséllyel találkoztam volna például Czukor Balázzsal, a Teljesen idegenek rendezőjével.

TM Elsőrangú szereposztásban mutatja be a Játékszín a nemzetközi sikerű olasz film színpadi változatát. Hogyan jellemeznéd a karakteredet?

– Nagyon szerencsés csillagzat alatt jött össze ez a produkció. Bank Tamás az olasz film jogait vett e meg, így a mi előadásunk sem tér el az eredeti változattól. Szeretem ezt a típusú szószínházat, ahol egy asztalnál ülve mindenféle dolgok és tragédiák derülnek ki a szereplőkről. Cosimót, a taxisofőrt játszom, aki egy viszonylag befelé forduló, nagyon magabiztosnak tűnő férfi. Mindenki látja rajta, hogy valójában egy szerencsétlen lúzer, aki belefog mindenféle üzletbe, de egyik sem sül el jól. Ezt kompenzálja azzal, hogy összevissza csajozik, minden nőt megpróbál felszedni. Megmaradt kamaszkori önmagának, mint ahogy a mai harmincas, negyvenes generációból is sokan megpróbálnak azok maradni.

TM A virtuális világhoz, az okostelefonban őrzött titkainkhoz milyen a viszonyod?

– Hála Istennek, nem fenyeget az a veszély, hogy lelepleződjek. Átvilágítható az életem. Értem, hogy miért lehet rácsúszni a virtuális létre, de nagyon nem szeretem. Kifejezetten fáraszt, ha bármit is kommunikálnom kell magamról a Facebookon. Az önreklám távol áll tőlem. A közösségi média arra neveli az embert, hogy folyamatosan rakjon ki valamit magáról, mert akkor létezik, ha a jelét adja annak, hogy itt vagyok, figyeljetek rám.

TM Ritkán látni musicalekben, gonoszokat is viszonylag ritkán osztanak rád. A Macskafogó viccesen rémisztő Mr Teufele testhez álló feladat?

– Gyerekkorom egyik ikonikus filmje a Macskafogó. Az unokatestvéreimmel betéve tudtuk egyes mondatait, azon versenyeztünk, hogy ki legyen Mr Teufel, és most alanyi jogon eljátszhatom őt. Egyértelmű volt, hogy örömmel vettem Szente Vajk felkérését.

TM Alföldi Nyugalom című filmjét leszámítva, ritkán játszol mozifilmben. Túlságosan karakteres alkat vagy?

– Gyakran hívnak castingokra, aztán kiválasztanak valaki mást. Azt vettem észre, hogy közönségfilmekben azért nem kapok szerepet, mert a producerek szerint rám nem jön be a közönség. Megesett , hogy a rendező kiválasztott, majd a producer megvétózta azzal, hogy olyan színész kapja meg a szerepet, akire biztosan el tud adni háromezer jegyet. Művészfilmekhez pedig még csak nem is nagyon hívnak, mert szerintük elbulvárosodtam azzal, hogy feleségül vettem egy nőt, és időnként szerepelek bulvárlapok címlapjain.

TM Mennyire befolyásolja a szakmai döntéseidet, a választásaidat, hogy művészfamíliában élsz?

– Nálunk az egy négyzetméterre jutó Kossuth-díjasok száma kettő! (Szinetár Miklós és Hámori Ildikó – A szerk.) A nagy vasárnapi ebédeknél óhatatlanul is szóba kerül a színház éppúgy, mint a politika, a közélet. Sok mondatot hurcolok magammal ezekből a beszélgetésekből. Kőkemény  véleménykülönbségek, ütközések is adódnak. A vitának azt a formáját gyakoroljuk erősen, hogy észérveket sorakoztatunk fel egymással szemben. Meg az is nagyon jó, hogy az apósomtól és az anyósomtól meg lehet kérdezni, mi hogy volt régen, mi változott azóta. Nagyképűen hangzik, de mostanra már vagyok annyira biztos saját magamban, hogy fix bázis lehetek a családomnak, a kollégáimnak.

Szerző: Szentgyörgyi Rita

Fotó: Hegedüs Róbert