Nem csak érdeklődni, törődni is kell a másikkal

Látszólag mindent elért, amelyről egy színész álmodhat, hiszen tizenhét éve tagja a Katona József Színháznak, mellette sikeres filmekben és sorozatokban játszik. Felmerülhet a kérdés, mi jelent még a számára inspirációt? Mészáros Béla színművésszel a járvány hatásai, a kiüresedett emberi kapcsolatok mellett erről is beszélgettünk.

– Az előadóművészetre igen komoly csapást mért a járvány. Ön miként élte meg az elmúlt időszakot?

– A tavaszi első hullámot kifejezetten élveztem, mert előtte rengeteget dolgoztam: hajnalban keltem, egész nap forgattam, este pedig a színházban játszottam. És végre lett egy kis szabadidőm, hazaköltöztem Pilisvörösvárra, besegítettem a kerti munkákba, sokat olvastam és pihentem. Ez a második hullám azonban már jobban megvisel, kifejezetten hiányoznak a próbák. Ráadásul el is kaptam a vírust: egyik nap fura szúrást éreztem a hátamban, a fejem is másként fájt, mint megszoktam, és mivel nem is emlékszem, mikor voltam utoljára beteg, hamar gyanússá vált, hogy megfertőződtem. Rögtön hívtak orvost a Katona József Színházba, és pozitív lett a tesztem. De szerencsésen túlestem rajta, pontosan azokat a tüneteket produkáltam, amelyeket az enyhébb eseteknél leírnak.

– Lehet esetleg pozitív oldala a járványnak? Gondolok arra például, hogy a hollywoodi produkciók hiányában esetleg nagyobb figyelem irányul a magyar filmekre…

– Én csak a negatívumot látom, mert ha elszabadul a járvány, akkor senkinek nem lesz kedve moziba menni. De legfőképpen a színház miatt aggódom, a Katonában töltöm az életem nagy részét tizenhét éve, igazi család vagyunk, és nagyon ki vagyunk szolgáltatva jelenleg. Hiszen ha megbetegszik egy színész, akkor elmaradnak az előadások, megcsappan a bevétel, és ha nem is megyünk csődbe, számos kollégámnak az egzisztenciáját veszélyezteti. Illetve nagyon nehéz megszokni a maszkban ülő közönség látványát.

– Nemrég mutatták be a Katona József Színházban a Hát, ha van is, én még nem találtam meg című darabot. Meséljen egy kicsit róla!

– Egy angol író, Nick Payne munkájáról van szó, és egy orvoscsaládba pillanthatunk be. Kocsis Gergő egy szélsőséges ökoharcost alakít, a könyvének a megjelenése előtti napokban járunk, amikor próbálja a környezetével megtalálni a közös hangot. Ez azonban nem sikerül, hiszen a kamasz lányával régóta alig beszél, a feleségétől is elhidegült, én pedig a nagybátyját játszom, aki hirtelen betoppan hozzájuk, és őszintén, kendőzetlenül elmondja a véleményét mindenkiről. Egy igazi világutazó figura, aki nem találja a saját helyét, képtelen kilábalni egy szerelmi csalódásából, és ahol megjelenik, ott mindig alaposan felbolygatja az emberek életét.

– Melyek azok a momentumai a darabnak, amelyek a legjobban megragadják?

– Részben az, amire a cím is utal: sokan nem találjuk a hitünket, és ezáltal saját magunkat. De számomra talán a legfontosabb mondanivalója az, hogy mennyire elhidegülünk egymástól, nem is keressük igazán a másik emberrel a kapcsolatot, illetve nem áldozunk rá kellő energiát. A darab végén a karakterem a tengerparton ü,l és azt mondja, hogy különbség van aközött, hogy valamivel törődünk, vagy csak érdekel minket. Szerintem ebben a mondatban minden benne van.

– És a darab ökológiai tudatossággal kapcsolatos vetülete közel áll önhöz?

– Szelektíven gyűjtöm a szemetet, rengeteget biciklizem, márciustól novemberig szinte mással sem közlekedem, illetve igyekszem minél ritkábban autóba ülni, és figyelek arra, hogy kevés nejlont használjak. Nem mondanám magam nagy ökoharcosnak, csak próbálok tudatosan élni, és megteszem azokat az alapdolgokat, amelyek a legtöbb ember számára szerencsére talán már természetesek.

– Látszólag mindent elért, amelyről egy színész álmodhat. Tizenhét éve tagja a Katona József Színháznak, mellette sikeres filmekben és sorozatokban játszik. Milyen célok inspirálják még?

– Már tizenkilenc évesen, amikor felvettek a Színművészeti Egyetemre, úgy éreztem, hogy mindent elértem, megvalósult az álmom. És hasonlóképpen éltem meg azt is, amikor egy jó társulatba és egy neves színházba kerültem, majd amikor végre filmet forgathattam. Nem voltak nagy álmaim, nem érdekel a siker, csak annyit szerettem volna elérni, hogy jó színész legyek, és félre tudjak tenni annyit, hogy egyszer vegyek egy lakást. Jelenleg sincs ennél nagyobb ambícióm, nem vágyok rá, hogy népszerűbb legyek, egyszerűen élvezem a szakmám, de most elsősorban a magánéletem inspirál, és az, hogy jó embernek érezhessem magam.

– Sokszor láthatjuk a nőcsábász szépfiú szerepében. Miként lehet megakadályozni, hogy ilyen karakterek mellett ne szálljon a fejébe a dicsőség?

– Amikor egy színészt sok hasonló felkérés éri, akkor inkább azon gondolkodik el, miként találhatna új kihívásokat, hogy ne skatulyázzák be. Hiú vagyok természetesen, figyelek a külsőmre, és imponál, amikor a szépfiút látják bennem, de szerencsére nem vagyok az az elszállós, önelégült típus. Éppen ezért töröltem is magam az összes közösségi oldalról, mert ha állandóan azt figyelném, hányan lájkolnak, az nyilvánvalóan nem tenne jót a személyiségemnek.

– Jelenleg az Apatigris című sorozat új évadját forgatja. Mit szeret leginkább ebben a produkcióban?

– A legjobban azt szeretem, hogy hatalmas, nagyjából százötven fős stáb vesz körül, és új emberekkel ismerkedhetek meg. Tizenhét éve játszom a Katonában, mint említettem, szinte a családomat jelenti a társulat, de éppen ezért jó néha kicsit kiszabadulni, és új közegbe kerülni. Illetve bár szerencsére nehezen tudok rokonszenvet táplálni az Apatigrisben játszott karakteremmel, hiszen egy hazugság az élete, ráadásul gyenge ember, aki senkinek nem képes nemet mondani, de élvezem, hogy nagyon erőteljesen meg van írva. És hatással van a nézőkre: az egyik ismerősöm olyannyira azonosított vele, hogy az egyik epizód után elküldött melegebb éghajlatra, nyomdafestéket nem tűrő stílusban.

Szerző: Német Dániel

Fotó: Gömör Tamás