Árpád-kori motívumok, szalonbemutató

Igény teremtődött a ma emberében arra, hogy intim körülmények között foglalkozzanak vele, és ez az öltözet kialakítására különösen igaz a mai multikulturális világunkban – állítja Takács Zsuzsa iparművész, aki mindig is ruhatervezéssel akart foglakozni, ám az élet egy ideig más irányba vitte. Nyolc éve létrehozta saját márkáját, a Takács Atelier-t, amelyben a hagyományos és a modern irányokat ötvözi. Legutóbb a Székely bálon vonultatta fel kollekcióját, szokásához híven civileken.

„Ruháimat tudatosan olyan embereken szeretem bemutatni, akik közülünk valók, tehát nem hivatásos modellek, mert így könnyebben tud a néző velük azonosulni” – mondja Takács Zsuzsa iparművész, akivel a hegyvidéki ruhaszalonjában találkoztunk.

Lakhelyén, Telkiben is gyakran szokott baráti körben ruhabemutatót tartani, egy szépen felújított parasztházban, ahol a szomszéd és a helyi művészek vonulnak fel a ruháiban, de a hegyvidéki galériában is rendszeresek az idehaza egyébként nem megszokott showroomok.

„Egy Amerikában élő magyar barátnőmtől kaptam az ötletet, aki egyszer nyolc hölgyet hozott el a szalonomba, és egy kis pezsgővel, jó hangulatban családias showroomot tartottunk. Azt érzem az embereken, hogy igényük van arra, hogy személyesen velük foglalkozzunk, és ezeken a szalonbemutatókon meg lehet teremteni ezt az intim légkört, ami ma oly nagyon hiányzik. A tömegtermelés és a multikulti világ ugyanis kihozta azt a régi vágyunkat, hogy emberként, személyesen mutatkozzunk meg. Minden hónapban megtartjuk itt, a Böszörményi úton ezeket a találkozókat.”

Marketing nyelven vevőgondozásnak nevezik az ilyet, de mint a tervező fogalmaz, mára nagy  család alakult a rendszeres látogatókörből.

Kislány kora óta divattervezéssel szeretett volna foglalkozni, a textilek világa vonzotta, a helybéli Matild nénihez átjárva ismerkedett az anyagok rengetegével. „Az Iparművészeti Főiskolán is ruhatervezést tanultam, de az élet úgy hozta, hogy a család mellett sok más dologgal foglalkoztam: belsőépítészettel, televíziós műsorok látványvilágával. Később a férjem sugallatára tértem vissza az eredeti szakmámhoz, a ruhatervezéshez.”

A felismeréshez az is kellett, hogy a Müncheni Sörfesztiválon, a viseletek bemutatóján az osztrák, bajor öltözék büszke viselői felvonuljanak előtte. „Annyira tetszett, hogy ápolják a tradíciót, és elgondolkodtam azon, hogy nálunk ez mennyire nem jellemző. Mögöttünk van kemény hatvan év, ami ki akarta törölni az emlékezeteket és mindazt, amit tradicionálisnak tartunk.”

Elismeréssel figyelte Hampel Katalin munkáit, aki a tradicionálisan magyar öltözetek egyfajta misszióját folytatja. Azonban számára az is fontos volt, hogy ne csak ünnepnapokra öltsük fel ezeket a ruhákat. „Az volt az elképzelésem, hogy a mindennapi öltözetbe csempésszük be a hagyományos ruhákat.”

Az Árpád-kori kincsek, mitikus állatok, palmetták rajzolásával egy olyan különleges világ nyílt meg előtte, amellyel korábban nem találkozott.

„A mintákat szétszedtem, összeraktam, majd díszítettem strasszokkal – szóval kísérleteztem, hogy miként jeleníthetem meg őket a mindennapi és az alkalmi viseletünkön.”

 

Úgy látja, még nincs meg a határozott igény az emberekben, hogy a multikultiból kilógva, egyénre szabva, sajátos ruhát öltsenek a mindennapokban. „A fiatalokat kell az igényességre tanítani, éppen ezért készítettem egy iskola számára most formaruhát. Napjainkban egyre inkább látom, hogy a tervezők között is sokan nyúlnak vissza a tradicionális mintákhoz, ez pedig azt jelenti, hogy eljött az ideje a múlt újra felfedezésének.”