Szamosi Zsófia: „Semmilyen képnek nem akarok megfelelni”

Az egyetlen magyar színésznő, aki az Oscar-gála színpadára jutott, a Mindenki című rövidfilmmel. A Pintér Béla és Társulata Titkaink előadásával New Yorkban vendégszerepelt. Megkapta a Filmkritikusok díját A martfűi rém és a Mindenki legjobb női alakításáért. A szerepeiben visszafogott, apró rezdülésekből építkező Szamosi Zsófia számára emlékezetesen indult a 2017-es év.

– Hogy érzed, beérett valami a szakmai életedben az elmúlt hónapok színpadi és filmes sikersorozatával?

– A véletlenek összjátéka, hogy így alakult. Korábban is voltak szakmai sikereim, kaptam díjakat. A váratlan fordulatot nyilván a Mindenki Oscar-díja jelentette. De egyáltalán nem érzek semmiféle beérkezettséget, vagy azt, hogy nagyot fordult volna velem a világ. Sokan azt hiszik, hogy tele vagyok felkérésekkel, ehhez képest nemigen keresnek meg újabb munkákkal. Persze, lehet, hogy idő kérdése, meg kell várni, amíg beérnek a dolgok.

– Kevés színésznőnek adatik meg, hogy a Los Angeles-i Dolby Színház színpadán álljon a rivaldafényben. Hogyan élted meg az Oscar-ceremóniát, az odavezető utat?

– A magyar filmtörténetben én vagyok az egyetlen színész, aki az Oscar-gála színpadán állhatott. Nagyon intenzív élmény volt. Mindannyian szélsőséges, szinte infantilis állapotba kerültünk. A sminkszobában már mindenki kissé hisztis volt az izgalomtól. Aztán következett egy hosszas limuzinút, a szigorú protokollszabályok szerinti bevonulás, a nagyon hosszú műsor. Másfél nappal korábban érkeztem, nehezen tudtam átállni, szinte eldőltem a fáradtságtól. Inkább valószerűtlen volt az egész, mint felemelő.

– Titkon számítottál arra, hogy megkeresnek külföld szerepajánlatokkal?

– Elég mesébe illő volna. Elégedett vagyok a Mindenkiben nyújtott alakításommal, de nem gondolom, hogy annyira kiemelkedő, hogy emiatt felfedeznének. Akkor lenne rá esélyem, ha egy nagyjátékfilm főszerepében látták volna az arcomat. Negyvenéves vagyok. Ebben a korban nem indulnék el szerencsét próbálni. Ha véletlenül megtalálnának, kíváncsiak lennének rám, annak természetesen nagyon örülnék.

– Összeszedett, koncentrált, tudatos embernek tűnsz. Szabadúszóként mennyire tudod irányítani a pályád alakulását?

– Húszéves koromhoz képest sokkal önazonosabb vagyok, jobban tudom képviselni magam. Nem válogathatom meg, hogy mire hívnak, csak azt dönthetem el, hogy miben veszek részt. Szerintem nem mindegy, hogy milyen képet formál az ember saját magáról.

Fotó: Hegedűs Róbert

– Mit szeretnél sugallni magadról?

– Egy olyan színész képét, ami garancia a minőségre, a komolyabb színvonalra. Nem szeretnék túl sokat szem előtt lenni, sem elmenni a bulvár irányába. Legyen jelentősége annak, ha valamit elvállalok. Játszhattam volna olyan sorozatokban, ami celebséghez vezet.

– Sokan az HBO Terápia sorozatából ismernek, aminek az igényesség a védjegye…

– A Terápia hihetetlen szakmai kihívás volt. Akkor is reménykedtem abban, hogy több felkérést kapok. Ehhez képest csak idén tavasszal volt olyan filmes munkám, amikor azt éreztem, hogy szinte a lehetetlennel nézek szembe. Ritkán adódik olyan komplexitású feladat, aminél megijedek, hogy nem tudom megcsinálni.

– Mitől volt kihívás az elsőfilmes Szilágyi Zsófia Egy nap című játékfilmje?

– Egy középosztálybeli, nem jómódú diplomás család egyetlen napjáról beszél a film nagyon valóságosan, keresetlen egyszerűséggel. Egy háromgyerekes anyukát játszom benne. Még soha nem forgattam 28 napig, napi 12 órát, ami fizikailag és szellemileg is extrém igénybevételt jelentett. Kis költségvetésű film lévén nagyon feszes ütemben dolgoztunk, egyszerre sok anyagot vettünk fel. Színészként attól volt nehéz, hogy három kiskorú, 3, 5 és 10 éves gyerekszereplővel játszottam, akik végtelenül természetesek. Nekem is ezt a természetességet kellett hoznom. A forgatást megelőzte egy egy hónapos összeszoktatás a gyerekekkel, akiknek a bizalmába kellett kerülnöm ahhoz, hogy bármilyen fizikai kontaktust elfogadjanak tőlem. Közös programokat szerveztünk, az egyikért elmentem a bölcsibe, a másikkal játszottam, a harmadikat az állatkertbe vittem.

– A színházban is megtalálnak a különleges feladatok. A PanoDráma Pali című előadásában Maléter Pál özvegyének, Gyenes Judithnak az életmonológját adod elő. Határátlépésnek tekinted a monodráma műfaját?

– A monodráma mellett egy krimivígjátékban is játszom a Budaörsi Latinovits Színházban, ami szintén nagy női főszerep. A két munka szöges ellentéte egymásnak, és mindkét műfaj nagyon új volt számomra. Ehhez persze kellett, hogy eljöjjek a Pintér Béla és Társulatától, ami tíz csodálatos évet jelent az életemben. Úgy éreztem, hogy valami egyformaságban vagyok benne, nem kapok másfajta impulzusokat. Nehezen hoztam meg a döntést, hogy a biztos helyett a bizonytalant választom. A futó előadásokban még játszom, de hosszú távon szeretnék másik társulathoz tartozni.

Fotó: Hegedűs Róbert

– A kőszínházi és a független struktúrát váltogatod, négy év Vígszínház után következett tíz év a Pintér Béla és Társulatánál, most pedig a szabadúszás. Mi hajt tovább?

– Azt hiszem, van bennem valami nyugtalanság. Mellesleg sokan még a szakmából sem tudják, hogy szabadúszó vagyok. Nincs emögött semmi tervezettség. Ha nem érzem jól magam valahol, az egy idő után feszít, és elmegyek. Új találkozásokra vágyom, amikből friss levegőt szívhatok.

– Általában határozott, kissé távolságtartó karakterek találnak meg. Civilben a vagányság is megfér benned a komolysággal?

– Kell, hogy az ember merjen továbblépni. Jó lenne, ha meg tudnám őrizni a belső fiatalságot a komolyság mellett. Semmilyen képnek nem akarok megfelelni. Az is belefér az életembe, hogy szkafanderben robogózok, meg hogy tűsarkú cipőben, estélyiben felmegyek a lépcsőn. Nem akarok egyfajta képet sugározni magamból. Másokban is nagyra értékelem a szabadságot, a függetlenséget, amit a magam életében is próbálok megőrizni. Ugyanakkor nagyon szeretek közösséghez tartozni, hiszen olyan szakmában dolgozom, ami mindenkor csapatmunka.

Szentgyörgyi Rita