Udvaros Dorottya: „A legkisebb dolgoknak is tudok örülni”

Sokszínű, izgalmas szerepek sorát alakítja anyaszínházában, a Nemzetiben a Bánk bán Gertrudisától a Szindbád Majmunkáján át a Cyrano idős Roxane-jáig. Üdeség, játékosság, szenvedély jellemzi színpadon és az életben egyaránt.

– Szerencsésen alakul az idei évadod a Nemzetiben. Nyilván ez azon is múlik, hogy mit látnak beléd a rendezők…

 – Sok összetevője van annak, hogy éppen miben gondolnak rám. Silviu Purcǎrete fogja rendezni Csehov Cseresznyéskert című darabját a Nemzeti Színház meghívására, aki egyébként egy világjáró román származású rendező, és a női főszerepet, Ranyevszkaját osztotta rám. Korábban az Ahogy tetszikben dolgoztunk együtt, nagyon megszerettük egymást. Reméltem, ha újra rendez, méltó feladatot kapok tőle. Sok évvel ezelőtt már játszottam Ranyevszkaját a Bárka nyitóelőadásában Bagossy László rendezésében, akkor még korai volt számomra ez a szerep. Abszolút újdonság az életemben, hogy az évad végén először játszom Zsótér rendezésében, Brecht A gömbfejűek és a csúcsfejűek című darabjában. Eddig valahogy elkerültük egymást Zsótérral.

– A külföldi rendezők mást mozgatnak meg benned?

– Kétségtelenül valami erős impulzust hoznak magukkal. Természetszerű, hogy egy francia, egy angol rendező kicsit másfajta szemlélettel érkezik. Különösen a román színház nagyon erős, ezért is volt izgalmas Purcǎretével vagy korábban Serbannal dolgozni. Bár itthon is vannak nagyszerű rendezők, de egy külföldi rendező másfajta kíváncsisággal fordul felém.

– A Cseresznyéskert a családi birtok elvesztésén keresztül a régi világ összeomlásáról, az elmúlásról szól. Mennyire foglalkoztatnak ezek a kérdések?

– A változás, bizonyos dolgok elmúlása természetes folyamat. Úgy is lehet erről gondolkodni, hogy ahhoz, hogy valami új szülessen, valaminek le kell zárulni. Ez lehet egyfelől fájdalmas, másfelől örömteli.

– Régen láthattunk olyan komornak, zártnak, mint a Terápia-sorozat  mellőzött színésznőjének a szerepében. Miben jelentett újat számodra Olga karaktere?

– Mi, színészek azt gondoljuk magunkról, hogy az átlagemberekhez képest sokat tudunk a lélekről, az emberről, hiszen állandóan ezzel foglalkozunk. Olgában érdekesnek találtam, hogy nem képes felmérni a helyzetét. Fogalma sincs arról, hogy miért vannak szakmai problémái, nem hajlandó szembenézni a mély magánéleti, családi konfliktusával. Színészileg nagyon izgalmas, újszerű feladat volt a megszokott filmforgatásokhoz képest másfajta műfaj, munkamódszer. Az, hogy szemben ülsz a partnereddel, a kamera közeliben mutat, és csak az arcod látszódik egy teljes filmen keresztül, semmi más.

Fotó: Hegedűs Róbert

– A mellőzöttség, az idő múlása láthatóan nem érint, ezerrel pörögsz…

– Ez belülről fakad. Nem akarok a korommal foglalkozni. Amíg van munkakedvem, lelkesedésem, nem számít, hány éves vagyok. Ha dolgozni akarok és még izgatnak dolgok, akkor az úgy is fog történni. Ha meg állandóan nyafogok, hogy jaj de fáradt vagyok, akkor az fog bekövetkezni.

– A Kétely című Orlai-előadásban apácafőnököt alakítasz Fekete Ernő molesztálás gyanújába keveredett paptanár oldalán. Ebben a feszült kamaradrámában végig nem derül ki, hogy kinek van igaza…

– Nagyon izgalmas a téma, az író nem akart állást foglalni. Az apácaiskola igazgatónője a legjobb szándékkal jár el a gyerek védelmében, miközben lehet, hogy téved. Pécsen egymás után kétszer is játszottuk a darabot. Valaki megnézte mindkét előadást , utána azt mondta, délután úgy éreztem, hogy bűnös a pap, este meg azt, hogy ártatlan.

– A kételkedés mennyire velejárója a színházi létezésednek?

– Az a jó a színészetben, hogy rengetegféle emberrel dolgozol, fiatalokkal, idősekkel, magyarokkal, külföldiekkel együtt. A próbafolyamat terápiás jellegű, hiszen sokféle módon közelítünk meg egy adott kérdést, és mindenki beleadja a saját gondolatait, érzéseit. A végcél nem az, hogy valakinek igaza legyen, az előadás létrejötte szempontjából az a fontos, hogy mindenkinek az igazsága összeadódjon.

– Már-már naiv, lelkes bizalom jön le rólad civilben is.

– Nagyon bizakodó típus vagyok. Néha elfog a borúlátás, hogy az emberiség megérett a végső pusztulásra, ahogy a Jónás könyvében írja Babits, majd egyszer csak azt mondja, de van egy ember, aki miatt érdemes bízni. Néha előfordul, hogy amikor bemegyek a színpadra, a közönség olyan, mint egy fal. Foggal-körömmel kell harcolni azért, hogy részt vegyenek a játékban. A színház kommunikáció a színészek és a nézők között, és ha megérezzük, hogy jönnek velünk, akkor szinte röpülni tudunk.

– A zenés műfajban is kalandozol. Harminc év telt el az Átutazó és a Majdnem valaki című lemezeid között. Min múlott, hogy újra kedvet kaptál az énekléshez?

– Imádok énekelni, koncertezni. Megváltozik minden, ha zene van, ha a színpadon zenészek ülnek körülöttem, én meg énekelhetek. A Majdnem valaki című lemezemet ajándéknak tekintem, szinte véletlenül született meg Hrutka Róbert zenéjével, Bereményi Géza dalszövegeivel. Bereményi egy zseni, nem meséltem neki történeteket az életemről, mégis azt írta meg, amilyen vagyok.

Fotó: Hegedűs Róbert

– Nem érzed úgy néha, mintha a sors téged kárpótolna édesanyád, Dévay Kamilla színésznő helyett, aki sokkal nagyobb karriert is befuthatott volna?

– Dehogynem. Mindent, amit tőle elvett az élet, megkaptam. Túlélte, csak éppen lelkileg halt bele, hogy megfosztották a szerelmétől, a színháztól. Hat évig börtönben ült, csoda, hogy egyáltalán hagyták, hogy visszatérjen a pályára. Később persze fantasztikus szerepeket játszott Kecskeméten, de azokat az éveket soha nem tudta feldolgozni.

– Élete utolsó éveit megkeseredetten, önkéntes elvonultságban töltötte. Tudatosan kerülted az ő példáját?

– Nekem nem kellett átélni hasonló megpróbáltatásokat, háborút, mint neki. Persze sokszor velem is megesett, hogy valami nagyon lenyomott, de nem engedtem meg magamnak, hogy eluralkodjon rajtam a búskomorság. Sokat bíráltam is őt, hogy leljen örömet abban, ami körülveszi, a családjában, a szerepeiben.

– Mi jelenti számodra kikapcsolódást, feltöltődést?

– Elég, ha egy órát töltök a patak partján, attól teljesen kisimulok. Vagy ha a kutyáimmal sétálok, és meglátok valami szépet magam körül. A pohár mindig félig tele van nálam, könnyen meglátom azt, ami örömet adhat. Minden érzékszervem arra van kihegyezve, hogy észrevegyem a jót. A legkisebb dolgoknak is tudok örülni.

Szentgyörgyi Rita