Az ezeregy illat városa

A nyüzsgő keleti nagyváros, Isztambul még őrzi jellegzetes kultúráját, de az utóbbi egy-másfél évtized őrületes fejlődésének köszönhetően egyszerre nyugatias és modern is. A bizánci és oszmán emlékek nyomában járva a Boszporusz két oldalán remek éttermeket, boltokat, piacokat találhatunk – menthetetlenül elvarázsolja ez a nagymúltú város az idelátogatót sokféle ízével-illatával.

A Keletrómai Birodalom, majd a Bizánci Császárság egykori Konstantinápolya, a mai Isztambul voltaképp három nagy részre osztható. Az ázsiai oldalon például Kadiköyben érdemes sétát tenni, a hajókikötő melletti sétálóutcákban számos kiváló éttermet találhatunk. Az európai oldal két további területre bontható: a Boszporusz „beszögellése”, az Aranyszarv-öböl (törökül Haliç) déli és északi oldalára. Előbbi lényegében a történelmi Konstantinápoly – az Ayasofyával, a Nagy Bazárral, a Kék Mecsettel –, utóbbi pedig az „újabb”, de persze még mindig jó néhány ódon utcával bíró terület.

A szenes kemencék szaga, a méz és a cukorszirup illata, a gránátalma és a kávé aromája keveredik a kebabosoktól áradó sült húséval és sok-sok mással.

A magyar utazó két repülőtérre is érkezhet: a fő légikikötő, az Atatürk az európai oldalon, a várostól nyugatra található, innen metróval utazhatunk a belváros felé. A diszkont légitársaságok által használt Sabiha Gökcen reptér azonban az ázsiai részen, jóval messzebb fekszik. Innen két út lehetséges: vagy az említett Kadiköybe megyünk az E-10 vagy E-11-es busszal, s innen hajóval kelhetünk át a Boszporuszon – egy ilyen hajókázás amúgy is kihagyhatatlan Isztambulban –, ez talán a leghangulatosabb megérkezés. De mehetünk a helyi „Volánnal” is, a Havataş busztársasággal, a tüntetésekről elhíresült Taksim térig, ahonnan már metróval utazhatunk tovább.

A tömegközlekedés elég jól szervezett, érdemes az úgynevezett Istanbulkartot kiváltani: ez valójában elektronikus buszjegy, valamennyi tömegközlekedési eszközön utazhatunk az automatákban feltöltött összegekből – kedvezőbb áron, mint ha egyenként vennénk jegyeket.

Isztambul ezeregy illattal vár: a szenes kemencék szaga, a méz és a cukorszirup illata, a gránátalma és a kávé aromája keveredik a kebabosoktól áradó sült húséval és sok-sok mással. A Boszporusznál még egy kis tengerszag is megcsapja az utazót. Itt, a nevezetes Galata híd mindkét partján számos halsütő kínálja szendvicsét friss salátával, citrommal, de az utcai kocsijukon frissen facsart gránátalma- és narancslevet kínáló árusoktól is érdemes vásárolni. Ezekből a legjobbat a „konstantinápolyi” oldalon fekvő Egyiptomi vagy Fűszer Bazár (Misir Çarşisi) környéki utcai piacokon találtuk. Nevéhez illően különféle fűszereket, aszalt gyümölcsöket, magokat érdemes vásárolni – inkább az utcán, mint a bazárban. Feljebb, a legendás Nagy Bazár (Kapali Çarşi) már szinte csak a turistákért van, de az elképesztően gyönyörű holmik – üvegtárgyak, szőnyegek, bőrből készült dolgok, ékszerek – megérnek egy sétát a fedett utcák hálózatában. Nem messze tőle található a Hagia Szophia (Ayasofya), az egykori bizánci bazilika, majd dzsámi, jelenleg múzeum, a galériáján több művészettörténeti jelentőségű bizánci mozaikképpel. Az egyiken látható Szent Piroska, Szent László királyunk leánya, később Eiréné néven bizánci császárné portréja. A templommal szemben áll a Kék Mecset (Sultanahmet Camii), nevét a híres izniki kék mintás csempeburkolatáról kapta. A pénteki nagy imán kívül bármikor látogatható, mindemellett érdemes a lenyugvó nap fényében az egyik minaret lábánál hallgatni a müezzin esti imára hívó hangját. A közeli Topkapi Szeráj múzeumként működő palotaegyüttesében számos különleges műtárgyat láthatunk – magyar kardok is állnak a vitrinekben, emlékeztetve az oszmán kori terjeszkedésre. Izgalmas a szintén a környéken lévő Török és Iszlám Művészeti Múzeum, kiemelkedő értékű Korán-példányokkal, perzsa és oszmán szőnyegekkel, kerámiákkal. De szintén izgalmas célpont a Galata-torony, amelyből fantasztikus panoráma tárul elénk a városra, valamint a régi konstantinápolyi falakhoz is érdemes ellátogatni, ahogy a Rumelihisari nevű erődbe, vagy az oszmán szultánok utolsó lakhelyére, a 19. században európaias stílusban épített Dolmabahce palotába.

Aki bírja a dimbes-dombos terepet – szinte mindenhol erős emelkedők nehezítik a gyalogosok életét –, megéri a fáradság, hiszen a szűk sikátorokban belecsöppenhetünk a helyiek életébe, meglepő kis boltokat, étkezdéket találva.

Zsiray-Rummer Zoltán