Kemény, de csodálatos hivatás – Keveházi Krisztina

A család maximálisan kitölti napjait: két kisgyermekkel van otthon Keveházi Krisztina balett-táncos, legnagyobb gyermeke, Jázmin pedig mára igazi barátnőjévé érett. Mint mondja, nem tervez soha túlzottan előre, általában az élet hozza számára az új feladatokat; a második gyermeke érkezéséig pedig mindent eltáncolt már, amit magához valónak tartott.

Pillanatnyilag az anyaság tölti be maximálisan az életedet. A táncos karriered ezzel teljesen véget ért?

A balett és az Operaház körül fogott mindig is az életem, ebben nőttem fel. Pontosan tudtam, hogy ez nem az a szakma, amit nyugdíjas korig csinál az ember, hanem ameddig szép és fiatal, addig színpadra való. Természetesen lehet valakiből balettmester vagy koreográfus, de bennem ilyen ambíciók egyelőre nem voltak. Azt is tudtam, hogy körülbelül meddig egészséges ezt művelnem. Úgy terveztem, hogy a pályám elején szeretnék egy kisgyermeket és utána még ki tudom táncolni magam, eljátszhatom azokat a szerepeket, amelyek nekem valók és amikor úgy érzem, hogy ismét az anyaságnak akarom szentelni az életem, akkor jöhet még egy baba, végül úgy döntöttünk, hogy vállalunk harmadik gyermeket is.

Megállította valamelyest a pályáját az első gyermek születése, vagy nagyon hamar vissza kellett menni a színpadra, hogy ne érezze meg a szünetet?

Elég gyorsan visszamentem: nyolc-kilenc hónapos volt a kislányom, Jázmin, amikor újra színpadon voltam. Úgyhogy nem állította meg a pályámat, a korai szülés. Tudtam, hogy ahogy teherbe esik egy táncos, le kell álljon, mert a nagy fizikai megterhelés miatt elmehet a baba. A szülés után pedig vissza kell alakuljon az eredeti formájára. Ez a legnehezebb ez egy táncos nőnek..

Édesanyád Bán Teodóra balett művész, Édesapád pedig Keveházi Gábor Kossuth-díjas balett művész, koreográfus. Volt benned ellenkezés, hogy mást fogsz csinálni, mint a szüleid?

Nem akartam mást csinálni, ez a hivatás olyan, hogy nagyon hamar el kell dönteni, hogy az ember ezt választja és nagyon kemény szűrőkön, próbatételeken megy keresztül a leendő táncos. Így ha valaki nem akarja igazán, akkor nem marad meg benne, kényszeríteni meg nem lehet erre és a szüleim teljesen önálló döntés elé állítottak. Felkészítettek a szakma minden nehézségére és arra, hogy nem biztos, hogy középen fogok állni a színpadon, hanem lehet, hogy a harmincnegyedik leszek a sor végén. Merthogy vannak kartáncos nők is és a legtöbben ott kezdik: nekem inkább a hátulütőit mondták el. Sokszor magam is megtapasztaltam, hogy a táncos élete olyan nehézségű, mint a bányászoké.

Miért tartják olyan keménynek ezt a szakmát?

Mert fizikailag és lelkileg egyaránt igénybe veszi az embert. Ahhoz, hogy professzionális szinten űzze az ember, a teljes életét oda kell adnia. Én erre már nem lennék képes.

Hogy látod, milyen most a műfaj helyzete itthon?

Ami a táncosok ismertségét, elismertségét illeti, régebben, amikor a média nem volt ilyen uralkodó, sokkal inkább tudtak a táncosokról, mint manapság. Egyszerűen azért, mert többen jártak színházba. Keveházi Gábort,  Dózsa Imrét, Markó Ivánt mindenki ismerte, hogy csak néhányat említsek a nagy nevek közül.  Most ez nem így van, a balett táncosok, nincsenek a médiában annyira foglalkoztatva. Világszerte látható, hogy a balett szakma kicsit hanyatló félben van, de nem gondolom, hogy ez így fog maradni. Itthon mindenképpen egyelőre réteg közönséget vonz, ez nyilván azért is van, mert drágák a színházjegyek, az átlag ember nem engedheti meg magának ezt a kikapcsolódást.

Kirívó voltál a korosztályodban a viszonylag korai gyermekvállalással, családalapítással?

A mai világban fiatalnak számítottam 23 évesen anyukaként, de én ezt nem tartom olyan korainak. Annyiban voltam inkább kirívó eset, hogy tizenkilenc éves voltam, amikor férjhez mentem. Mindenki azt hitte, hogy teherbe estem és kötelességből vesz el Dávid, de ez nem így történt: több mint három év telt el, mire Jázmin megérkezett. Mi egyébként férjemmel, Dáviddal együtt nőttünk szinte fel, ő is a Balettintézetbe járt, felettem egy évfolyammal. Fiatalon eldöntöttük, hogy összekötjük az életünket és jónak bizonyult a döntés. Nem vagyok egyébként annyira tudatos jövő építő, szóval tíz évekre előre nem látom, hogy mit szeretnék. Sosem gondoltam, hogy ilyenkor három gyermekkel majd itthon leszek és kertészkedek és a kutyákkal játszom. Egyébként nagyon élvezem ezt, de nem találtam ki előre. Inkább olyan vagyok, hogy hagyom, hogy sodorjon az élet és amerre visz, abban megpróbálom megtalálni a szerepemet.

Feltűnt, hogy sok kutyus van ebben a szép nagy kertben..

Állatbarátok vagyunk, volt már menhelyi kutyánk, de van amelyiket vettük. Most a gyerekek húsvéti nyuszi helyett kaptak egy kis boxert. Ezt a fajtát különösen szeretjük, van egy idősebb is, nagyon okos, tanulékony kutya és borzasztóan szelíd, mégis sokan tartanak tőle, akik nem ismerik.

Szerinted mi a  hosszú házasság vagy párkapcsolat titka? Gondolom gyakran kérdezik ezt tőled..

Durván húsz éve vagyunk együtt, de nem tudom megmondani mi a titok. Ma talán inkább az a baj, hogy az emberek a problémák közeledtével inkább tovább állnak, mintsem, hogy megoldják, megbeszéljék azokat. Mindenhol vannak konfliktusok, de ezek megoldása és kibeszélése erősíti a kapcsolatot. Nagyon könnyű tovább lépni, miközben hosszú távon nagyobb káoszt szülhet ez a magatartás. De sajnos az emberek zöme a könnyebb utat választja.

„Az emberek a problémás helyzetekből manapság hamar továbblépnek, pedig a nehéz helyzetek közös megoldása erősítené a kapcsolatot.”

Mi volt az a pillanat amikor azt mondtad, hogy már mindent eltáncoltál, nem szeretnél színpadra állni?

Annyira fájt már a  lábam, hogy szinte nem tudtam menni. Az utolsó premier esetében már injekciózták. Most már nem érzek fájdalmat, de a sok injekciótól felszívódott a keresztszalagom. Valakinek csípő protézise van, úgyhogy én még könnyedén megúsztam.

Reális, ha szerepálmot dédelget az ember, vagy ezt csak kívülről lehet megítélni, koreográfusi szemmel, hogy mely szerepre alkalmas a táncos? Volt esetleg ilyen felismerésed?

Minden balett növendéknek van, nekem a Diótörő volt az egyik,  a másik a Szentivánéji álom Titánia szerepe és mind a kettőt megkaptam. A harmadik nagy vágyam a Karamazov testvérekből a Grusenyka figurája volt, amire eleinte nem ajánlottak és  a szívem fájt miatta, de mivel nem mi osztjuk a szerepeket, csupán vágyódunk utánuk, elfogadtam ezt a döntést. Boris Eifman koreográfus véletlenül látott meg és fedezte fel bennem mégis a karaktert, így találhatott meg ez a vágyott szerep.

Jázmin most kiskamasz és szinte barátnőkként beszélgettek egymással..

Igen nagyon jó, hogy ilyen nagylány lett. Szigorúan, elvárások mentén nevelem őt, de valóban igazi kis barátnővé érett mellettem. Nem szabad teljesen szabadjára engedni, nagyon sokat kell velük beszélgetni, s fontos, hogy  jó barátja legyen az édesanyjának ebben a  különösen érzékeny életkorban.

Hiányzott neked a testvér gyerekként?

Amikor Jázmin- korabeli voltam, akkor nagyon szerettem volna testvért, de nem lett. Utólag nem tudom, hogy milyen lett volna, hiszen nincs. De talán azért van sok gyermekem, mert kicsit a testvérek hiányát pótolom. A szüleim egyébként addig éltek együtt, amíg férjhez mentem, utána elváltak.

A karrier folytatását sem tervezed meg? Nem gondolsz arra, hogy az édesanyád nyomdokaiba lépj, aki a kulturális élet szervezésében találta meg a feladatát (a Budapesti fesztivál és turisztikai központ vezetője, a Szabad Tér Színház igazgatója és a szerk.)

Nem, én soha semmit nem tervezek előre, majd ahogy alakul. Édesanyámmal szemben én  inkább a család felé vagyok elhivatott. Édesanyám hihetetlen intenzitással huszonnégy órában dolgozik. Amikor a balettot abbahagytam, biztos voltam benne, hogy tanítani nem fogok, nem érzek felé ambíciót magamban. Aztán az élet úgy hozta, hogy abban az egyesületben, ahol Jázmin ritmikus sport gimnasztikát tanult átvettem a balett oktatást. Egyelőre egész nap itthon vagyok a kicsikkel – három és négy hónapossal- és Jázmin is megérkezik délután. Most nagyon élvezem, hogy az övék vagyok.

Az előadóművészi tehetség mellé, hogy látod,  mennyire szükséges az önmenedzselés készsége?

Egy balett táncosnak szerintem nem tudja magát menedzselni, nem az ő feladata, de nem árt, ha valakiben ehhez is van affinitás. Olyan táncosnak, akinek nincs anyaszínháza talán szükségesebb az önmenedzselés, nekem ez megvolt.  

Amikor a Társulat című tehetség kutató, műsorba felkértek zsűritagnak, haboztál, vagy egyből elvállaltad ezt a feladatot?

Sokat töprengtem, hogy elvállaljam -e, hiszen énekes műsorról volt szó, nem éreztem testhezállónak eleinte. Nagyon sokszor az előadó állt egy helyben így nem tudtam, mi lesz, amit én érdemben bírálhatok majd a színpadi tevékenységében. Egyébként nagyon szeretek véleményt mondani, kritizálni embereket, akár megjelenést is, de voltak bennem kételyek. Végül is élveztem az egész műsort. Minden,  ami a színházban zajlik akkor jó, ha sok mindenkinek tetszik. Általában én olyanokban láttam meg a fantáziát, akikben a producer Rosta Mária nem annyira, s mivel ez mint mondom,  nem az én területem, nem kötöttem az ebet a karóhoz. Ráadásul nem tehetségkutató volt, hanem az István a király rockopera felújítása. Ezt sokan félreértették.

Te egyébként mennyire viseled jól a kritikát a szakmában?

Elég rosszul viselem, bár van olyan, amiből lehet tanulni. Azt a kritikust, aki mindig mindenkiről rosszat ír, azt már nem veszi  komolyan az előadó, hiteltelenné válik.

Jázmin esetében felmerült, hogy balettos legyen?

Nem szeretett volna, ő izgágább típus, ritmikus sportgimnasztikából többszörös magyar és országos bajnok. Nem akart balettozni, pedig iszonyatosan tehetséges volt, sajnáltam is, de nem szeretett volna ebbe az irányba menni. Elég határozott gyerek, egyik pillanatról a másikra úgy gondolta, hogy komolyan tanulni akar. Most úgy tervezi, hogy megcsinálja egy éven belül az angol középfokú nyelvvizsgát, aztán a felsőfokot és komoly egyetemre készül.  Rajta keresztül is úgy látom, hogy ők egy nyitottabb generáció, az én gyerekkoromban még a nyelvtanulást sem vettük annyira komolyan. Számukra teljesen kinyílott a világ.