Ebéd a bisztróban

Ma elmentem a Chablonba. És ebben az a legjobb, hogy nem kellett Párizsba utaznom, egyszerűen sétáltam egy kicsit a Bajcsy-Zsilinszky úton.
A Chablon nem puccos saroképület, tucatnyi csillárral, nagy tükrökkel és álldogáló pincérekkel, hanem takaros bisztró, szó szerint egy ház udvarán. Beballag az ember a városi zajból, és belecsöppen a jóba. A Chablon megőrzött valamit a lakáséttermek intimitásából, Vörös Dóra tulajdonos és Szkladányi András séf nemhogy elérhető, hanem egyenesen kikerülhetetlen. Milyen jó, hogy így van. Üldögéltem egy kicsit, decens dzsessz szólt, persze, hiszen András maga is zenész, nem is akármilyen basszusgitáros, ez tehát rendben, és amíg a táblát böngésztem, merre is kanyarítsuk a mai ebédet, feltűnt, hogy Dóráék milyen jó ízléssel rendezték be a kicsiny helységet. Közös hangot beszélnek, és nemcsak azért, mert mindketten pécsiek. Elfelejtettem mondani, hogy mindössze néhány asztalból és néhány székből áll a bisztró, ha azt mondom, családias és bensőséges, mindent elmondtam arról, mire számítsunk, ha betérünk.
A hely félig-meddig titkos, azért írom ezt, mert ha éppen nem haladunk el előtte, vagy nem olvassuk a jelen cikkhez hasonló ajánlókat, aligha találjuk meg. Mindenesetre a szakma és a közönség máris felfedezte a Chablont, hiszen a Dining Guide 2016-os, 100 legjobb magyar étterem listáján a 44. helyezést érték el.
Menüt kértem. Háromfogásosat. Van kétfogásos is, de nagydarab férfi vagyok, értem én a viccet, csak nem szeretem. Kétezer forint alatt maradtam, na, jó, ásványvízzel egy kicsit felette, ezt csak azért mondom, mert a Chablon nemcsak jó helyen van, decens dzsessz szól benne és családias, de méltányos árakkal is dolgozik. Tárkonyos burgonya krémlevest kaptam először (talán ez ízlett a legjobban), aztán sertéshúsos roládot ettem gyömbéres zöldségekkel (végtelenül egyszerű, de nagyon ízléses volt), végül egy karamellás csokoládépuding is lecsúszott (az is rendben találtatott). Nem, nem kicsik az adagok, mondom máris – remélem, érezhető nehezteléssel azoknak, akik a bisztró szóról arra asszociálnak, hogy kanál helyett gyűszűt kapnak. Meg aztán, aki tele akarja tömni magát, vegyen három nagy konzerv chilis babot, szórja meg vegetával, és egye magát halálra, ha éppen az kell neki. Én klasszikusan, mondhatnám intelligensen jóllaktam, és nagyon elégedetten iszogattam az ásványvizemet. A boldogság szétáradt pórusaimban, és arra gondoltam, hogy milyen szép is volna, ha a menzakultúra címszó újrafogalmazását Dórára és Andrásra bíznák a lexikonszerkesztők.
András kijött beszélgetni egy kicsit, valamennyire ráért, hiszen kezdésre, tizenegy órára értem oda, a déli forgalom előtt. „Ilyeneket csinálunk” – mondta roppant szerényen, pedig bizony mondom, büszke lehetne arra, hogy láthatóan friss alapanyagokkal, kreatívan, szeretettel főznek. Ha valaki komolyabb, érdekesebb tételek iránt is érdeklődik, talál magának megfelelőt a menün kívül is.
Külön pont jár azért, mert a fizetéskor simán visszaadtak nekem, az aznapi első vendégnek húszezresből, és a nagyobb címletű bankó átadásakor oly gyakori gondterhelt és felháborodott ábrázat még a láthatáron sem tűnt fel.
Aztán kiléptem a Bajcsy-Zsilinszky útra, és azonnal rám szakadt a budapesti valóság, hangzavar, tömeg és korom képében. Gondolkodtam is, hogy visszamegyek úgy egy-két hétre, de inkább hazajöttem, és megírtam ezt a cikket. Mert jót akarok a kedves olvasónak, és ma két kézzel szórom a kincseimet.
Chablon. Ne felejtsük el, és ezt most nem udvariasságból mondom. Tuti hely, visszajövünk még, és szívesen ajánljuk mindenkinek a belvárosba varázsolt csöppnyi franciás bisztrót. Figyeljünk arra, hogy rövid nyitva tartással működnek, a hét öt napján tizenegytől négyig mehetünk!

Szentesi Zöldi László